Világszárnya Mesetár

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy szegény, háborúból hazatérő katona. Ment egyik faluból ki, a másikba be, rongyosan szegény s éhesen. De bizony nem kínálták meg sehol egy falás kenyérrel vagy egy kicsi meleg levessel. Bekérezett egyik házhoz is, a másik házhoz is. Itt reá uszították a kutyát, ott meg olyan szegénynek tették magukat, hogy semmijük sincs. Hát, így ahogy menegetett, elhatározta magában, hogy megálljatok, a következő háznál, legyen az bárkié is, ott én főzök levest. Fel is vett a kapuból egy követ, s bement a legelső házhoz. Éppen egy öregasszonyé volt. - Jó napot, öreganyám! - Adjon isten, vitéz uram! - Hát, hogy s mint szolgál az egészsége? - Szolgál, ahogy szolgál, hát vitéz uramnak hogy szolgál? - Nekem is szolgál valahogy, csak éhes vagyok, ennék valamit, ha volna, ha adna szívesen. - Jaj, lelkem, vitéz uram, adnék én, ha volna. De én is olyan szegény vagyok, mint a templom egere. Semmim sincs, tiszta üres a kamarám, padlásom, mindenem. - Hát - azt mondja a katona - én nem vagyok annyira szegény, nekem van itt a zsebemben, né, egy jókora kő. Ebből én tudnék levest főzni, csak kéne egy üstöcske vagy fazék, amiben megfőzzem. - Hát azt éppen adhatok, mert fazekam van elég – nyugodott meg az öregasszony, csak nincs, amit beletegyek. Na, megmosta a katona a követ szépen, beletette a fazékba. Tüzet rakott az öregasszony. Vizet töltött a katona a kőre, s odatette főni. Egy jó hosszú fakanállal megkevergette. Leste az öregasszony. A katona még meg is kóstolta. - Hát jónak jó - csettintett a nyelvével-, de ha egy kicsi só volna benne, akkor még jobb lenne. - Hozok én sót, van nekem! Beletette a katona a sót, megkevergeti, s azt mondja: - Tudja, ha lenne egy kanálka zsírja, akkor aztán igazán jó lenne. - Van nekem az is, hozok én! - dicsekedett az öregasszony. Hozott egy kanál zsírt, azt is beleeresztették oda a fazékba. Kevergeti a katona, kóstolja, lesi az öregasszonyt. Azt mondja megint a katona: - Hát tudja-e, szoktam én kőleveskét főzni, de abban még kolbász is volt. Hogy az milyen jóízű! - Van nekem kolbászom is - ajánlotta az öregasszony -, hozok én egy darabot a kamarából. - Hozzon akkor két darabot, öreganyám, nekem is kell egy darab s magának is - szólt utána a katona. - Hozok, hozok! - Hozott az öregasszony két darab kolbászt. A katona beleeresztette azt is a fazékba. Kevergeti, kóstolja. - Tudja-e, ha van egypár szem pityókája, krumplija, azt meghántanánk, s ide beleaprítanánk, s még ha zöldségje is volna, az megadná a módját egészen. - Van nekem az is- húzta ki magát büszkén az öregasszony -, hozok én azt is. Hamar hozott egy kis sárgarépát, petrezselymet, pityókát, megtisztították s beletették a levesbe. Kevergeti a katona, ízleli, s odanyújtja a kanalat az öregasszonynak. - Kóstolja csak meg, most be jó! Megkóstolja az öregasszony, s igen nyalja a szája szélét. - Jaj, hát sohase hittem volna, hogy a kőből ilyen jó levest lehessen főzni. Még hagyták egy kicsit rotyogni, aztán megszólalt megint a katona: - Egypár szem rizskása is jó lenne, de ugye, az nincsen? - Van nekem az is - tüsténkedett az öregasszony. Hamar még egypár szem rizst is beleszórtak, s akkor megsimította elégedetten a hasát a katona. - Ez most már éppen olyan, amilyenre én szoktam főzni! Megvárták, hogy megfőjön. Kitöltött a katona egy nagy tányérral magának s eggyel az öregasszonynak, s jóízűen bekanalazták. Az öregasszony nem győzött csodálkozni, hogy lehet kőből ilyen jó levest főzni. Mikor aztán jóllaktak, odafordult a katonához. - Mondja, vitéz uram, nem adná el ezt a követ? Sokszor az sincs, amit főzzek, s ebből én milyen jó levest tudnék kotyvasztani. - Dehogynem! - vágta rá rögtön a katona. Elmosolyodott a bajusza alatt. Száz forintért bizony odaadom. Az öregasszony hamar odaadta a száz forintot, s a levesből, ami megmaradt kő, egy tiszta törlőruhába belegöngyölte, s félretette, hogy neki legyen, mikor levest akar főzni. A katona a száz forinttal a zsebében nagy gyorsan elbúcsúzott, nehogy az öregasszony meggondolja magát, s visszakérje. Most, hogy jóllakott, s volt száz forintja, vígan rótta az utat estig, amíg nem talált megint egy másik öregasszonyt, aki nem tudta, hogy kell főzni a kőlevest. Ott aztán újból jóllakott. Hogy milyen levest tudott főzni a szegény öregasszony abból a kőből, azt én nem tudom. Ezt a mesét Kalári néni mondta el nekem. Lehet, hogy kipróbálták, mikor még szegények voltak Bukovinában.
Forrás: 
Sebestyén Ádám: Az eltáncolt papucsok: Bukovinai székely népmesék, szerkesztette Kovács Ágnes, Budapest, Móra Ferenc Könyvkiadó, 1984.
Letölthető: https://www.nepmese.hu/mesetar/mesek/trefas-mesek/a-koleves 

Volt egyszer egy öreg király s annak három szép leánya. A fél lába már a koporsóban volt a királynak, szerette volna mind a három leányát férjhez adni. Hiszen ez nem is lett volna nehéz, mert három országa volt, mind a három leányára jutott hát egy-egy ország. Hanem amiképpen nincs három egyforma alma, azonképp a három ország sem volt egyforma. Azt mondta hát egyszer a király a leányainak, hogy annak adja a legszebbik országát, amelyik őt legjobban szereti.

Sorba kérdezte a leányokat, kezdette a legidősebbiken:

- Felelj nekem, édes leányom, hogy szeretsz engem?

- Mint a galamb a tiszta búzát - mondta a leány,

- Hát te, édes leányom? - kérdezte a középsőt.

- Én úgy, édesapám, mint forró nyárban a szellőt.

- No, most téged kérdezlek - fordult a legkisebbikhez -, mondjad, hogy szeretsz?

- Úgy, édesapám, ahogy az emberek a sót! - felelte a kicsi királykisasszony.

- Mit beszélsz, te haszontalan lélek! - förmedt rá a király. - Kitakarodj az udvaromból, de még az országomból is! Ne is lássalak, ha csak ennyire szeretsz!

Hiába sírt, könyörgött a királykisasszony, hiába magyarázta, hogy az emberek így meg úgy szeretik a sót - nem volt kegyelem: világgá kellett hogy menjen a kicsi királykisasszony.

Elindult keserves sírás közt a kicsi királykisasszony, s betévedt egy rengeteg erdőbe. Onnan nem is tudott kivergődni, szállást vert egy odvas fában, s ki-kijárt az erdőbe, szedett epret, málnát, szedret, mogyorót, s amit csak talált, úgy éldegélt egymagában.

Egyszer, mikor már egy esztendő is eltelt volt, arra vetődött a szomszéd királyfi, s ez megpillantotta a királykisasszonyt a málnabokrok közt. De a királykisasszony is észrevette a királyfit, s nagy ijedten beszaladt a fa odvába.

Utána megy a királyfi, s beszól:

- Ki van itt?

A királykisasszony meghúzódott az odúban, reszketett, mint a nyárfalevél, s egy szó nem sok, annyit sem szólt. Újra kérdi a királyfi:

- Hé! ki van itt? Ember-e vagy ördög? Ha ember, jöjjön ki, ha ördög, menjen a pokol fenekére!

A királykisasszony most sem mert szólni.

Harmadszor is kérdi a királyfi:

- Hé! ki van itt? Szóljon, ember-e vagy ördög, mert mindjárt belövök!

De már erre megijedt szörnyen a királykisasszony, s kibújt a fa odvából nagy szipogva-szepegve. Rongyos, piszkos volt a ruhája, szégyellte magát erősen, s keserves könnyhullatás közt mondta el a királyfinak, hogy ki s mi ő. Megtetszett a királyfinak a királykisasszony, mert akármilyen rongyos volt, akármilyen piszkos volt a ruhája, szép volt, kellemetes volt az arca. Szép gyöngén megfogta a kezét, hazavezette a palotájába, ott felöltöztette drága aranyos-gyémántos ruhába, s két hetet sem várt, de még egyet sem, azt gondolom, hogy még egy napot sem, de talán még egy órát sem, megesküdtek, s csaptak akkora lakodalmat, hogy no.

Telt-múlt az idő, a fiatal pár nagy békességben élt, úgy szerették egymást, mint két galamb. Azt mondta egyszer a király:

- No, feleség, én akkor, amikor először megláttalak, nem is igen firtattam, hogy miért kergetett el az apád. Mondd meg nekem a tiszta valóságot.

- Lelkem uram - mondja a királyné -, én másként most sem mondhatom. Azt kérdezte az édesapám, hogyan szeretem őt, s én azt feleltem: mint az emberek a sót.

- Jól van - mondta a király -, majd csinálok én valamit, tudom, visszafordul az édesapád szíve.

Hogy s mint fordítja vissza, arról semmit sem szólt a feleségének, hanem csak befordult a másik szobába, levelet írt az öreg királynak, s abban meghívta délebédre. Hát el is ment a levél másnap, s harmadnap jött a király hatlovas hintón. Fölvezette a fiatal király az öreg királyt a palotába, a palotájának a legszebb szobájába, ottan már meg volt terítve az asztal két személyre. Leülnek az asztalhoz, hordják az inasok a finomabbnál finomabb ételeket, de hogy szavamat össze ne keverjem, a fiatal király megparancsolta volt, hogy az öreg király számára minden ételt külön főzzenek, süssenek, s abba sót ne tegyenek.

No, ez volt csak az ebéd! Megkóstolja az öreg király a levest, merít belőle egy kanállal, kettővel, de le is tette mindjárt a kanalat, nem tudta megenni a levest, olyan sótalan volt. Gondolta magában az öreg király: ebből bizony kifelejtették a sót, de a sóbafőttben majd csak lesz. Nem volt abban annyi sem, mint egy mákszem. Hordták a pecsenyéket szép sorjában, de vissza is vihették, mert a vén király csak megnyalintotta, s bele sem harapott, olyan cudar sótalan, ízetlen volt mind a sok drága pecsenye.

De ezt már nem állhatta szó nélkül az öreg király:

- Hallod-e, öcsém, hát miféle szakácsod van neked, hogy só nélkül süt-főz?

- Sóval süt-főz ez máskor mindig, felséges bátyámuram, de én azt hallottam, hogy bátyámuram nem szereti a sót, megparancsoltam hát, hogy fejét vétetem, ha egy mákszem sót is tesz az ételekbe.

- No, öcsém, azt ugyancsak rosszul tetted, mert én erősen szeretem a sót. Kitől hallottad, hogy nem szeretem?

- Én bizony éppen a kigyelmed leányától, felséges bátyámuram - mondta a fiatal király.

Abban a szempillantásban megnyílik az ajtó, belépett a királyné, az öreg király legkisebb leánya.

Hej, istenem, örült az öreg király! Mert még akkor megbánta volt szívéből, hogy elkergette a leányát, s azóta ország-világ kerestette mindenfelé. Bezzeg, hogy most a legkisebbik leányának adta a legnagyobbik országát. A fiatal király mindjárt kezére vette azt az országot is, s még ma is élnek, ha meg nem haltak.

Forrás:
Benedek Elek (szerk.): Többsincs királyfi és más mesék, Magyar Elektronikus Könyvtár, 1902. Letölthető: https://mek.oszk.hu/00200/00232/html/01.htm#16

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy szegény asszony és annak volt egy kis kakasa. A kiskakas egész nap ott kapirgált a szegény asszony háza előtt a szemétben, s egyszer bizony egy gyémánt félkrajcárra lelt. Megörült a szerencsének a kiskakas, hát még a szegény asszony, ám a török császár még boldogabb lett, jóllehet annak bizony temérdek pénze volt, a szegény asszonynak pedig semmije sem volt. A török császár bizony erővel elvette a kis kakas gyémánt félkrajcárját, betette azt is a kincseskamrájába, pedig az így is már roskadozott a sok kincstől. A kiskakas megharagudott és hangosan kiabálni kezdett: - Kukurikú, török császár, add vissza a gyémánt félkrajcárom! A török császár intett szolgálójának, aki megfogta a kis kakast és a kútba vetette. De a kis kakas csak elkezdte a kútban: –Szívd fel begyem a sok vizet! Arra a begye mind felszítta a sok vizet a kútban. A kiskakas hangosan kiabálni kezdett: - Kukurikú, török császár, add vissza a gyémánt félkrajcárom! A török császár intett szolgálójának, aki megfogta a kis kakast és az égő kemencébe vetette. De a kis kakas csak elkezdte a kemencében is: – Ereszd ki begyem a sok vizet, oltsd el vele a tüzet! Arra a begye mind eloltotta a tüzet a kemencében. A kiskakas hangosan kiabálni kezdett: - Kukurikú, török császár, add vissza a gyémánt félkrajcárom! A török császár intett szolgálójának, aki megfogta a kis kakast és a darazsakkal teli kasba vetette. De a kis kakas csak elkezdte a kasban is: – Szívd fel begyem a sok darázst! Arra a begye mind felszítta a sok darázst. A kiskakas hangosan kiabálni kezdett: - Kukurikú, török császár, add vissza a gyémánt félkrajcárom! A török császár intett szolgálójának, aki megfogta a kis kakast és bő bugyogójába tette, hogy fenekével agyonnyomja a kis kakast. De a kis kakas csak elkezdte ismét: – Ereszd ki begyem a sok darázst, csípje meg a császár farát! A kis kakas hangosan kiabálni kezdett: - Kukurikú, török császár, add vissza a gyémánt félkrajcárom! Felugrott erre a török császár, intett szolgálójának, aki megfogta a kiskakast és elvitte a császár kincseskamrájába, hogy keresse meg gyémánt félkrajcárját. De a kis kakas csak elkezdte ismét: – Szívd fel begyem a sok krajcárt! Arra a begye mind felszítta a császár pénzét. A kiskakas hazavitte a sok pénzt, odaadta a szegény asszonynak: gazdag asszony lett belőle. Máig is élnek, ha meg nem haltak.

Forrás: https://mek.oszk.hu/00500/00598/00598.htm#4

Érdekesség: A kis kakas gyémánt félkrajcárja volt az első színes magyar rajzfilm. Az 1951-ben készült film rendezője Macskássy Gyula, zeneszerzője a néhány évvel később Kossuth-díjjal kitüntetett Ránki György volt. Macskássy Gyula 1971. október 29-én hunyt el, Ránki György 1907. október 30-án született. Írásunkkal mindkét művészre emlékeztünk.

Volt egyszer egy földhöz ragadt szegény ember. Mindennap kötött egy hát seprűt, elvitte a városba s úgy éldegélt a feleségével egyik napról a másikra. A város végén ácsorgott a Szerencse és az Áldás. Vetélkedtek, hogy melyik a hatalmasabb, melyik tud több jót csinálni. Mikor éppen legerősebben vitatkoztak, odaért a szegény ember egy jó hát seprűvel. Azt mondja az Áldás: - Tegyünk próbát; itt jő egy szegény seprűkötő ember. Ha én akarom, több seprűt nem hoz a vásárra. - Jól van - mondja a Szerencse - aztán én is próbálok egyet. Az lesz a hatalmasabb, amelyik gazdagabbá teszi a szegény embert. Majd meglátod, hogy én nyerek, mert a szegény ember a te ajándékod után is köt seprűt, de az enyém után hat ökörrel hordat a városba búzát, maga pedig paripán kevélykedik a szekér után. Megszólítja az Áldás a szegény embert s azt mondja neki: - No szegény ember, már elég ideje, hogy hordod a seprűt. Megsajnáltam sanyarú életedet; adok hát neked száz forintot, de többet aztán meg ne lássalak seprűvel. A szegény ember szépen megköszönte az ajándékot. A seprűkön túladott nagy szorgosan s azzal hazaindult, örvendezve a sok pénznek, amennyi még a nagyapjának sem volt soha. A feleségét azonban nem találta és mert nem volt egy istenadta jó zárós helye, a pénzt a korpás ládába tette, maga pedig elfutott az erdőre, hogy fát hozzon, hadd legyen mivel a felesége legalább vizet melegítsen. Ezalatt hazakerült a felesége. De hogy nem volt amiből ebédet készítsen, hirtelen felmérte a korpát, szaladt a szomszédba egy szűcs mesteremberhez s a korpán puliszkalisztet cserélt. Mire ura hazatért, már kész volt a puliszka. Mikor jóllakott, megyen a korpás ládához, hogy kivegye a száz forintot. Hát bíz ott nem volt se korpa, se pénz. - Hé asszony, hol a korpa? - Azon biz én puliszkalisztet cseréltem a szűcsnél - felelt az asszony. - De hát a száz forintot hová tetted? - Volt is kendnek száz forintja - pattogott az asszony - nem hogy kendnek, de még a nemzetségének sem. Szóból szó lett, a szegény embert elfogta a bosszúság, előkapta az ostort és ostorszónál indította a feleségét a szűcshöz. - Kiesett az eszetek kereke? - kérdezte a szűcs, mikor a száz forintot követelték - hiszen te magad öntötted a csávába a korpát! Mit volt mit tenni, pénz nélkül oldalogtak haza s a szegény ember ismét csak kiment az erdőbe, kötött egy hát seprűt s avval elindult a városba. A Szerencse már messziről meglátta s így kezdett incselkedni az Áldással: - Nézd csak, nézd, Áldás! ahol jön a szegény ember egy hát seprűvel. Az Áldás nagyon megharagudott, elébe ment a szegény embernek: - Hogy mer kend seprűt hordani? Ez elbeszélte, milyen szerencsétlenül járt a száz forinttal. 31 - No - mondja az Áldás - adok még százat, de többet meg ne lássalak seprűvel. A szegény ember nagy örömmel hazasietett, de a feleségét most sem találta otthon. Hamarjába a hamvas fazékba dugta el a pénzt. Kiment fáért az erdőre, mialatt a felesége is hazakerűlt a szomszédból. Egy csipetnyi liszt sem volt a háznál. Kapta a hamvas fazekat, futott vele a tímárhoz s puliszkalisztet cserélt rajta. A gazda, mikor jól hozzálátott a puliszkához, gondolta magában, hogy előveszi a pénzt, hadd lásson a felesége is nagy összeget. De bizony se hamunak, se pénznek se híre, se hamva. - Hé, asszony, hol a hamu? - A hamu? - nyelvelt az asszony - ott a kend hasában. - Hát a száz forint? Színét se látta annak a szegény asszony. Eléveszi az ostort a szegény ember s a feleségét addig kergeti vele, mig a tímárhoz nem értek. Kérik vissza a száz forintot. A tímár kapta a corholó kést s úgy kiverte házából a szegény embert feleségestűl, hogy csodájára gyűlt a falu. Mit volt mit tenni? A szegény ember elővette megint a kosarát, kiment az erdőre, kötött egy hátravaló seprűt s még aznap elvitte a városba. A Szerencse jó messziről megismerte s most még jobban incselkedett az Áldással. - Látod-e! Itt a szegény ember, hozza a seprűt! Az Áldás azt mondta: - Már én többet nem adok neki semmit, mert látom, nem életrevaló ember. Tégy vele, amit tetszik. Mikor a szegény ember odaért, azt mondta neki a Szerencse: - No, szegény ember, adok én neked egy krajcárt, mert látom, hogy nehezen keresed a mindennapi kenyeret. A szegény ember megköszönte szépen. Avval bement a városba, ott seprűjét eladta s vett az árán lisztet, sót, tojást, a krajcáron pedig vett három diót s úgy indult hazafelé. Útközben három gyermekre akadt, ezek majd kiásták egymásnak a szemét, úgy összevesztek valamin. Kérdezte a szegény ember: - Hát ti mi miatt veszekedtek, fiaim? - Nézze csak, bátyám uram - felelt az egyik - ezt a fényeset együtt leltük s most már nem tudunk megosztozni rajta. Az a fényes pedig egy darab gyémánt volt, amit sem a szegény ember, sem a gyermekek nem tudtak. Ne veszekedjetek, - mond a szegény ember - adjátok nekem, én adok nektek érte egy-egy diót. A gyermekek örömmel ráállottak, a szegény ember pedig hazavitte a kincset, feltette a gerendára. Beesteledik. Hát egyszer csak olyan világosság lesz a házban, mintha tíz gyertyát gyujtottak volna meg egyszerre. Megörvendett a szegény ember, gondolta magában, hogy ezután már éjjel is kötheti a seprüt, nem kell gyertyára gondolni s így valamicskével többet szerezhet. Amint így örvendezik, hallja, hogy egy szekér áll meg a háza előtt. Egy örmény kereskedő szólott be hozzá egy pipa tűzért, mert más házban már nem látott világot. Meglátja az örmény a ragyogó gyémántot s tüstént megismeri. Kérdi a szegény embertől, hogy mennyiért adná el, mert neki szüksége volna ilyen égő szerszámra a sok ide-oda járásban. 32 - Jaj, uram, drága portéka az - felelt a szegény ember. - Adok érte egy véka ezüst húszast - mondotta az örmény. - Jaj, uram, drága portéka az - kötötte meg magát a szegény ember. - No hát adok két vékát. - Nem én, uram, három vékán alól; annyit megér az testvérek között is. Kezet csaptak. Az örmény tudta, hogy mit vesz és szívesen adott érte három véka húszast. Mindjárt le is mérette a szekérről és behordatta a pénzt. A szegény ember is örvendett a vásárnak, mert nem tudta, hogy mit árul. Gondolta, hogy ebből telik gyertyára is, meg más egyébre is. Másnap megvett egy szép jószágot, vett szántót, kaszálót s még azon az őszön annyi szép búzát csépeltetett, hogy nem tudott betelni a gyönyörűségével. Vett hat szép ökröt, két lovat szekér elé, egyet hátast s a szent-mártonnapi vásárra olyan szekér búzát vitetett be a városba, hogy a hat ökör alig bírta. Ő maga a hátas lovára ült és kísérte nagy peckesen a búzás szekeret. A Szerencse s Áldás már ott állottak a város végén, mire odaért. Azt kérdi a Szerencse az Áldástól: - Ismered-e, Áldás, ezt az úri embert? - Nem én - felelt az Áldás - nem emlékszem rá. - Pedig ismerhetnéd - mondja a Szerencse - mert a te egyszeri seprüs embered. No ládd-e, hogy gazdag embert csináltam belőle egy krajcárral is. Az Áldás erre elszégyelte magát és azt mondta: - Igazad van; most már látom, hogy az áldás szerencse nélkűl nem sokat ér.

Forrás: 
Radó Vilmos (szerk.): Magyar gyermek- és népmesék: Első gyűjtemény, Magyar Elektronikus Könyvtár, 1962. Letölthető: https://mek.oszk.hu/11400/11479/pdf/11479.pdf 30-32.p

Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, volt egy öreg halász. Volt neki egy nagyravágyó felesége. Egyszer elment az öreg halász a tengerre, halászni. Hamarosan fogott egy gyönyörű szép, nagy pontyot. És csodák csodája egyszer csak megszólal a ponty: - Te szegény halászember, engedj el engem! Úgy megjutalmazlak, hogy nem bánod meg soha életedben. Minden kívánságod teljesül. Hát az öreg halász a nagy könyörgésre a pontyot visszaengedte a tengerbe. Hazamegy, kérdezi a felesége: - No, mit fogtál? Hoztál-e valamit? - Fogtam én egy nagyon szép pontyot. - Hát miért nem hoztad haza? - Úgy könyörgött szegény, hogy engedjem el. Minden kívánságunkat teljesíti. - Hát akkor eredj vissza hozzá, és mondd meg neki, hogy egy nagyon szép házat szeretnék. Mert csak egy kis kunyhóban laktak a tenger partján. Visszaballagott a halászember a tenger partjára. Odaállt a víz szélére, és hangosan mondta: - Hallod-e, te ponty! Az én feleségem azt üzeni, hogy a tenger partján teremts egy szép kis házat! Kisvártatva felbukkan a ponty, és megszólal: - Eredj haza, jó ember! Úgy van, amint kívánta! Hát valóban, ahogy hazaér, gyönyörű szép házuk lett. A felesége ott sürög-forog a konyhában. Egy ideig nagyon boldog volt. De egyszer csak megint azt mondja a felesége: - Hallod-e, eredj vissza ahhoz a pontyhoz, mondd meg neki, hogy a házat meguntam, adjon egy kastélyt, és hogy grófok lehessünk! Ismét elment az ember a tenger szélére. Azt kiáltja: - Hallod-e, te ponty! Az a ringy-rongy, az én feleségem, mindig pöröl vélem! Egy kis idő elteltével felbukkan a hal, azt kérdi: - Hát mit akar a te feleséged? - Kastélyt akar, meg hogy grófok legyünk! - Eredj haza, úgy van, amint kívánta! Hát ahogy hazaért, látta a gyönyörű szép kastélyt, és a felesége mint grófnő kényeskedett egyik szobából a másikba. - Most már csak meg vagy elégedve? A felesége nagyon boldog volt. Másnap reggel, alighogy megébrednek, azt mondja az asszony: - Hallod-e! Eredj ahhoz a pontyhoz, és mondd neki, hogy királyné szeretnék lenni, és palotában lakni. A szegény halászember, mit volt neki mit tenni, ismét elballagott szomorúan a víz szélére. Azt kiáltja: - Hallod-e, te ponty! Az a ringy-rongy, az én feleségem, mindig pöröl vélem. Eltelik egy kis idő, előjön a hal, és kérdi: - Hát most mit akar a te feleséged? - Királyné szeretne lenni, palotában lakni! - Eredj haza! Úgy van, amint kívánta! Ahogy hazaér a szegény ember, nem győz csodálkozni: a gyönyörű palota, a sok fényes katona majd elvette szemevilágát. Mind vigyázzba vágták magukat a szegény halász előtt, amikor elhaladt előttük. Mikor végre bejutott a hosszú lépcsőn, sok szobán keresztül, kérdi a feleségét: - No, asszony, meg vagy-e már elégedve a sorsoddal? - Meg - feleli az asszony boldogan. Alighogy megvirradt másnap, azt mondja az asszony: - Hallod-e, eredj vissza ahhoz a pontyhoz, és mondd meg neki, hogy most már császárné szeretnék lenni, és olyan palotát, várakat akarok, amilyen a világon sincs. Hát csak addig erősködött, hogy vissza kellett mennie a szegény halásznak a víz szélére. Mondja nagy szomorúan: - Hallod-e, te ponty! Az a ringy-rongy, az én feleségem, mindig pöröl vélem. Zavaros lett a tenger vize, hullámzott, és csak sokára jött elő a ponty, mérgesen: - Hát mit akar a te feleséged? - Most meg császárné szeretne lenni, és olyan palotát és várakat, amilyen a világon sincs. - Igaz, hogy ezért sem dolgozott - mondja a ponty -, nem is érdemli, de menj haza, úgy van, ahogy kívánta! Hazament a szegény ember. Alig tért magához a nagy ámulattól, olyan fényes paloták, várak és udvari népség volt mindenütt. Azt kérdi a feleségétől: - Most már csak meg vagy elégedve, mert én többet nem megyek vissza a pontyhoz! Az asszony nagyon boldognak is látszott. De másnapra kelve ismét csak azt mondja az urának: - Hallod-e! Eredj vissza ahhoz a pontyhoz, és mondd neki, hogy én a világ úrnője szeretnék lenni Azt akarom, hogy mindenki nekem hódoljon, és leboruljanak az emberek a lábam előtt. A birodalmam a világ egyik végétől a másikig érjen! Hiába tiltakozott, szabódott a szegény halász, csak vissza kellett mennie. Mondja szomorúan: - Hallod-e, te ponty! Az a ringy-rongy, az én feleségem, mindig pöröl vélem. Ott kellett állnia nagyon sokáig. A tenger haragos lett, hányta a habot, tajtékzott, és úgy hullámzott, mint még soha. Egy helyen zavaros lett a víz, és nagyon-nagyon sokára felbukkant a hal. - Mit akar a te feleséged? - A világ úrnője akar lenni, és hogy a világon mindenki a lába elé boruljon. - Jól van - mondja a hal -, ha azt hiszi, hogy munka nélkül élhet, és másokon uralkodhatik, hát legyetek ismét halászok. Eredj haza, megtalálod őt a halászkunyhóban! Úgy is lett. Ott találta a szegény halász a kis halászkunyhóját, és benne a feleségét. Ettől kezdve szorgalmas és ügyes asszony lett. Még talán máig is élnek, ha meg nem haltak.
Forrás: Illyés Gyula Hetvenhét magyar népmese - Móra Ferenc könyvkiadó Budapest - 1974
Letölthető: https://www.nepmese.hu/mesetar/mesek/az-oereg-halasz-es-nagyravagyo-felesege
 

Volt egyszer egy szegény ember, akinek annyi gyermeke volt, mint a rosta lika, még eggyel több. Hol volt mit egyenek, hol nem, s a szegény embert vetette fel a bú s a gond, hogy mit tudjon csinálni ezzel a sok gyerekkel. Eleget mondta nekik, menjenek szolgálatba, de egyik restebb volt a másnál, mind az apjára tátotta a száját. No, mégsem úgy volt egészen. A legkisebb ügyibevaló legényke volt, nem nézhette, hogy a testvérei egész nap ácsorognak, ő bizony - azt mondta az édesapjának - elmegy világgá, s addig meg sem áll, míg valami jó helyet nem talál. A szegény ember bezzeg nem bánta, hadd menjen: eggyel kevesebb kenyérpusztító lesz a háznál. Elment a legkisebb legényke, ment, mendegélt hegyeken-völgyeken által, s estére kelve egy faluba ért. Ott megtudta, hogy van a faluban egy erős gazdag ember, akinek annyi juha van, mint égen a csillag, s most éppen pásztort keres a nyáj mellé. Ment egyenest a nagy juhosgazdához, s elémondta, hogy mi jóba jár. - Éppen jókor jöttél - mondá a gazda -, mert elcsaptam a juhászomat. Hát, hallod-e, én felfogadlak, s ha egy esztendeig hűségesen őrzöd a juhaimat, bizony meg nem bánod. Megalkudtak, hogy ha esztend' ilyenkor a nyájból egy sem hibádzik, ad egy aranyszőrű bárányt: abból megélhet úrimód, míg a világ s még két nap. - Itt a kezem, nem disznóláb! - mondá a legény, s kezet csaptak magyarosan. A juhosgazda adott neki egy szépen szóló furulyát, jól feltarisznyáltatta, s a legény kihajtá a nyájat a rétre. Közmént legyen mondva, a juhosgazdánál három nap volt az esztendő, de még eddig nem akadt legény, aki az esztendőt kiszolgálta volna, mert éjjel-nappal talpon kellett lennie, s ha csak behunyta a szemét, annyi juh hibádzott a nyájból, hogy egy szegény embernek elég lett volna egész életére. No, ez a legényke bezzeg nem aludt el. Mikor egy kicsit elálmosodott, elévette szépen szóló furulyáját, fújta, fújogatta, s hát, Uram, Teremtőm, amennyi juh, mind táncra kerekedett. Az aranyszőrű bárány el nem maradt tőle, ez mindig előtte táncolt, de olyan szépen, olyan módosan, hogy csupa csuda. Mikor letelt az esztendő, szépen hazahajtotta a nyájat, a kapu előtt elévette szépen szóló furulyáját, fújta, fújogatta, s a juhok táncolva mentek bé az udvarba. Ott állott a gazda az udvar közepén, s számolta a juhait, de csak úgy csillogott a szeme, mikor látta, hogy egy sem hibádzik a nyájból. - No, te legény - mondá -, megöregedtem, kenyeremnek javát megettem, de még ilyen szolgám nem volt. Neked ígértem, neked is adom az aranyszőrű bárányt, legyen rajta szerencséd. Hej, örült a legény, örömében nem találta helyét. Elbúcsúzott a gazdától illendőképpen, s ment az aranyszőrű báránnyal hazafelé. Mentek, mendegéltek, szépen lassan eregéltek, s estére egy faluba értek. Ott a legény szállást kért egy jó gazdaembernél, aki azt mondta: - Istené a szállás, kerüljön beljebb, öcsémuram! Bement a házba, de magával vitte az aranyszőrű bárányt is. De nézték, csodálták a bárányt! Különösen a házi leány nézte, csodálta sokáig, egész éjen be nem tudta hunyni a szemét, mind az aranyszőrű bárányról gondolkozott. Addig s addig gondolkozott, hogy fölkelt az ágyból, s szépen a bárányhoz orozkodott. Gondolta, hogy míg a legény alszik, kiviszi a bárányt, s valahol eldugja. No hiszen, ezt jól elgondolá, mert, ahogy a kezét rátette, a bárány szőrére ragadt egyszeribe. Oda bizony, mind a két keze. Eközben hajnalodott, s a legény fölébredt. Látja, hogy a leány a bárány hátához van ragadva, gondolkozott, hogy mármost mit csináljon. Ő bizony továbbmegy a báránnyal, s hadd jöjjön vele a lány is. Hát úgy is tett, s ahogy kiértek az utcára, elővette szépen szóló furulyáját, s fújta, fújogatta. Hej, láss csudát! Táncolt a bárány, bárány hátán a leány, hogy csak úgy porzott belé az utca. Meglátja ezt egy asszony, aki éppen akkor vetett be kenyeret a sütőkemencébe, kiszalad a sütőlapáttal, üti a leányt, s szidja éktelenül: - Nesze, nesze, te világ bolondja! Nem szégyelled magad leány létedre?! Nesze, nesze! Hiszen nem sokáig szidta, verte, mert egyszerre csak a lapát a leány hátához ragadt, lapát nyeléhez az asszony, s a legény csak fújta tovább, fújogatta szépen szóló furulyáját. Táncolt nagy begyesen elöl a bárány, bárány hátán a leány, leány hátán a lapát, lapát nyelén az asszony, úgy mentek végig az utcán. Ahogy a templom elé érnének, éppen jön ki a templomból a pap, s utána a sok nép. Kacagtak a népek, de a pap erősen megbotránkozék, hogy az ünnepnapot így meggyalázzák, odaszalad, s üti az asszonyt a pálcájával. De csak egyszer ütött rá, a pálca az asszony hátához ragadt, a pálca végéhez a pap, s az is táncolt a többi után. A vénasszonyok összeverték a tenyerüket, s elkezdettek kiabálni, jajgatni: - Jaj, jaj, még elviszik az aranyszájú papunkat, ne hagyjuk, emberek, asszonyok! Nosza, utána az egész falu népe, megfogják a papot, hogy visszahúzzák, de ahogy rátették a kezüket, sorba mind odaragadtak. A legény pedig fújta tovább, fújogatta szépen szóló furulyáját, s táncolt a bárány, bárány hátán a leány, leány hátán a sütőlapát, lapát végén a sütőasszony, sütőasszony hátán a pálca, pálca végén a pap, pap után az egész falu. Így értek egy városba. Ez éppen a király városa volt. Ott a legény betért egy korcsmába, tarisznyába tette a furulyáját, hadd pihenjen egy kicsit a bárány, báránnyal az egész falu. Kérdi a korcsmárost: - Miféle város légyen ez? Mondja a korcsmáros: - Ez a király városa. Szóból szó kerekedik, s a korcsmáros elmondja, hogy a király erősen szomorú, mert van egy szépséges leánya, aki még soha nem nevetett. Kihirdette az országában, hogy annak adja a leányát, aki meg tudja nevettetni, de még eddig hiába próbálkoztak, a királykisasszony olyan szomorú, mint a háromnapos esős idő. "No - gondolá a legény -, szerencsét próbálok, hátha én meg tudom nevettetni." Ment a király udvarába, mellette a bárány, bárány után az egész falu, de az utcán nem táncoltatta őket. Béjelenteti magát a királynál, s elémondja, hogy ő megpróbálná, hátha meg tudná nevettetni a királykisasszonyt. - Jól van, fiam - mondá a király -, próbáld meg, de ha meg nem nevetteted, karóba húzatom a fejedet. - Egy életem, egy halálom, akárhogy lesz, megpróbálom - mondá a legény -, csak a királykisasszony álljon ki a tornácba. Azzal lement az udvarra, a király pedig kiállott a leányával a tornácra, s úgy várták, hadd lám, mit tud a szegény legény. Hiszen mindjárt megmutatta, hogy mit tud. Csak elévevé szépen szóló furulyáját, fújta, fújogatta, s - uccu, neki bolond eszed, ami volt is, mind elveszett! - táncolt a bárány, bárány hátán a leány, leány hátán a sütőlapát, lapát nyelén a sütőasszony, sütőasszony hátán a pálca, pálca végén a pap, a pap után az egész falu. No, ilyen táncot még nem látott a világ, kacagott a király, de hát még a leánya! A könnye is kicsordult, s csengett a palota a kacagástól. A bárány erre még nagyobbakat ugrott, s egyszerre csak levált a hátáról a leány, leány hátáról a lapát, lapát nyeléről a sütőasszony, asszony hátáról a pálca, pálcáról a pap, papról az egész falu, s úgy táncoltak egyesben. Most meg a király kezdett könyörögni, hogy ne táncoljanak már többet, mert ő is meghal, a lánya is meghal a sok kacagásban. No, ha úgy, hát a legény eltette a furulyáját, s egyszeriben vége volt a táncnak. - Hallod-e, te juhászlegény - mondá a király -, a leányomat megnevettetted, hát neked is adom, s vele fele királyságomat. A papot ott tartották, az mindjárt össze is adta a fiatalokat. Ott maradt a falu is az udvarban, s úr lett még a cigányból is. A juhászlegényből lett király egyszeriben hatlovas hintókat küldött az apjáért s testvéreiért is. Ezekből is mind nagy urak lettek. Még ma is élnek, ha meg nem haltak.
Forrás: https://www.nepmese.hu/index.php/mesetar/mesek/varazs-mesek/az-aranyszoru-barany

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy király. Ennek a királynak volt három fia. Hát ezek a fiúk már mind házasodnivalók voltak.

Azt mondta az apjuk, hogy házasodjanak meg. Fellökött a levegőbe három pálcát, minden fiúnak a részére egyet, és azt mondta, kinek amerre esik a pálcája, arra kell menni nősülni.

A nagyobbik fiúnak a grófkisasszonyok felé hullott a pálcája, a középső fiúnak a bárókisasszonyok felé, a legkisebb fiúé pedig egy sűrű erdő felé hullott.

El is indultak a fiúk, de a kisebbik nagyon búsult. Azon gondolkozott, hogyan tud ő menyasszonyt kapni az erdőben.

Ahogy ment, mendegélt az erdőben, talált egy kis macskacicót. A macskacicó folyton nyávogott utána. Azt mondja a királyfi:

- Felséges királyapám azt tanácsolta, hogy errefelé jöjjek házasodni, de én itt nem találok leányt.

Azt mondja a macskacicó:

- Ne búsulj, én elmegyek tehozzád!

Addig nem tudott a királyfi hazamenni, amíg meg nem ígérte, hogy feleségül veszi a cicát.

A másik két testvére már otthon volt. Azok örültek, mert szép menyasszonyt kaptak. Az apjuk kérdezte sorra, hogy kinek milyen a menyasszonya. A legnagyobbik mondta, hogy az övé grófkisasszony, a közbelső mondta, hogy az övé bárókisasszony, a legkisebb azt mondta, hogy majd meglátják.

Na, akkor a király azt parancsolta, hogy menjen el minden vőlegény a menyasszonyához, és hozzon egy szép virágcsokrot.

A két nagyobbik fiú örömmel ment a menyasszonyához, de a kisebbik nagyon búsult.

Mikor odaérkezett az erdő szélére, a cicó már várta. Látta, hogy nagyon búsul. Azt mondja neki:

- Édes kicsi mátkám, csak azt a szomorú arcodat ne látnám! Mondd meg, miért búsulsz?

- Hogyne búsulnék, mikor felséges királyapám azt parancsolta, hogy mindenik vőlegény vigyen a menyasszonyától egy virágcsokrot. Hát én a macskacicótól hogy vigyek?

- Ne búsulj, csak feküdj le és aludj - mondta a cicó.

Akkor megkapart egy nagy odvas fát, és sok kis macskacicó jött elő. Egyik cicó ezüstvirágot hozott, a másik aranyvirágot, a harmadik gyémántvirágot, s a menyasszony összeillesztgette mind egy csokorba.

A másik két királyfi már otthon volt, a kicsi későre ért haza. A király azt mondta, hogy nagyon szép a csokor, mindeniké nagyon szép, de a legkisebbé a legszebb.

Kérdezték, hogy mondja meg már, ki a menyasszonya, de csak azt felelte, hogy majd meglátják.

Telt-múlt az idő, egy hét múlva újra azt parancsolta a király, hogy menjen mindenik a menyasszonyához, és hozzon egy kendőt.

Elmentek a királyfiak, a két nagyobb nagy örömmel, de a kisebbik csak nagyon búsult. Mikor odaért az erdő szélére, a cicó már várta. Azt mondja:

- Édes kicsi mátkám, csak azt a szomorú arcodat ne látnám! Mondd meg, miért búsulsz?

- Hogyne búsulnék, mikor most kendőt kell vigyek a menyasszonyomtól. Hát a cicó nem tud szőni.

- Ne búsulj, csak feküdj le és aludj.

Megint megkaparta az odvas fát, előjöttek a kis cicók. Egyik aranyszálat, a másik ezüstszálat, a harmadik gyémántszálat hozott. A menyasszony megszőtte.

Amikor hazaérkeztek, a király megnézte a kendőt. A két nagyobbik fiúnak azt mondta, hogy hát szép, szép a kendő, amit hoztak, de a legkisebbnek azt mondta, hogy ez nagyon szép.

- Mondd meg: ki a menyasszonyod?

- Majd meglátjátok!

Megint telt az idő. Nemsokára a király azt mondta, hogy most már hozza el mindenik a menyasszonyát. A két nagyobbik örvendezve ment a menyasszonyáért, de a legkisebb most már igazán nagyon búsult. Arra gondolt: hogyan vigye ő a macskacicót haza? Még eddig minden megvolt, ami szükséges, de most már nincs mit tenni, csak be kell mutatni.

A macskacicó ott várta az erdőszélen.

Megint azt mondja neki:

- Édes kicsi mátkám, csak azt a szomorú arcodat ne látnám! Mondd, miért búsulsz?

- Hogyne búsulnék, mikor felséges királyapám azt parancsolta, hogy mindenik vigye haza a menyasszonyát. Én téged, cicót, hogy vigyelek?

- Ne búsulj, csak feküdj le és aludj!

A királyfi gondolta, hogy most nem alszik el, de csak nem tudott magának parancsolni, és csak elaludt.

Amikor felébredt, egy gyönyörű szép királyi palotában ébredt fel, és egy nagyon szép királykisasszony volt mellette. Azt se tudta, hogy mit csináljon! Nagyon meg volt ijedve. De a királykisasszony azt mondta neki, hogy ne búsuljon, mert ő az, akit macskacicó képében megkért, de ő el volt átkozva, hogy addig mindig macskacicó legyen, amíg valaki meg nem kéri macskacicó képében.

- Macskacicó voltam, most te megkértél, és visszaváltoztam királykisasszonynak.

Voltak ott a királyi palotában inasok; kocsisok, szobalányok, gyönyörű szép hintó, lovak. Beült a királyfi a királykisasszonnyal a hintóba, tizenkét ló húzta. Így mentek hazafelé.

Mikor hazaértek, már odahaza állott a lakodalom a legjavában. Mikor észrevették az őrök, hogy jönnek, a királynak hírt adtak, hogy jön más országból a király vendégségbe.

Mikor odaérkeztek, akkor látta a király, hogy az az ő fia és a menyasszonya. Nagyon csodálkoztak, hogy soha nem mondta meg, hogy az ő menyasszonya kicsoda. De ez a menyasszony volt a legeslegszebb.

Megtartották a lakodalmat. Incidától Boncidáig ért a vége. Itt a mese vége!

Forrás: https://mek.oszk.hu/00200/00236/html/02.htm#cim83

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy király. Ez a király olyan hatalmas volt, hogy ha eltüsszentette magát, az egész ország népének rá kellett mondani: adj' isten egészségére! Hogyha náthás volt, nem is lehetett más szót hallani az országban, mint: "Adj' isten egészségére!" Minden ember mondta, csak a csillagszemű juhász nem akarta sohase mondani.

Megtudta ezt a király, nagyon megharagudott, s maga elé hívatta a juhászt.

Elmegy a juhász, s megáll a király előtt, aki éppen a trónusán ült, és nagyon mérges volt.

- Mondd mindjárt: adj' isten egészségemre! - kiáltott rá.

- Adj' isten egészségemre - mondta a csillagszemű juhász.

- Nekem, nekem, te gazember! - kiabált a király.

- Nekem, nekem, felséges uram - válaszolt a juhász.

- De nekem, énnekem! - ordított magából kikelve a király. - Mondd azt tüstént, hogy adj' isten egészségére, felséges királyom!

- Nem mondom biz én addig, amíg a királykisasszonyt hozzám nem adják feleségül.

A királykisasszony is ott ült a szobában egy kisebb trónuson. Nagyon megtetszett neki a bátor legény, s egy szóval sem mondta, hogy nem megy hozzá.

De bezzeg a király kékült-zöldült dühében, s nyomban megparancsolta, hogy vessék a juhászt a fehér medve tömlöcébe.

Megfogták a darabontok, s belevetették. De mikor a medve meglátta a csillagszemét, a tömlöc legtávolabbi szögletébe kucorodott, s dehogyis merte volna bántani.

Jön reggel a hopmester, hogy összeszedje a juhász csontjait, hát látja, hogy biz annak kutya baja.

Felvezette a királyhoz.

- No, te gazember, most közel voltál a halálhoz, mondod-e nyomban, hogy adj' isten egészségemre?

De a juhász csak azt mondta:

- Nem félek én tíz haláltól sem! Csak akkor mondom, ha a királykisasszonyt nekem adják feleségül.

- Eredj hát tíz halálba! És a király megparancsolta, hogy vessék a juhászt az óriás sündisznók tömlöcébe. Be is vetették a darabontok egy szóra, de amikor betették utána az ajtót, a juhász elővette a szűre ujjából a furulyáját, s olyan szépen fújta, hogy a sündisznók egymásba kapaszkodtak, s táncra perdültek.

Reggel, mikor a hopmester eljött megnézni, hogy maradt-e valami a juhász csontjaiból, még javában fújta, s a sündisznók még mindig járták.

Mit volt mit tenni, felvezette a juhászt a királyhoz, s az azt mondta:

- No, gazember, most közel voltál a tíz halálhoz, mondod-e már, hogy adj' isten egészségemre?

De a juhász csak azt mondta:

- Nem félek én száz haláltól sem, csak akkor mondom, ha a királykisasszonyt nekem adják feleségül.

- Eredj hát száz halálba! - kiáltott nagy haraggal a király, s megparancsolta, hogy vessék a juhászt a kaszásverembe.

El is vitték a darabontok, de mielőtt bevetették volna, arra kérte a juhász őket, menjenek ki egy kicsit, míg ő belenéz a verembe, talán még meggondolja magát.

A darabontok kimentek, ő pedig felállította a verem mellé a fokosát, ráakasztotta a szűrét, a tetejébe tette kalapját, s kikiáltott a darabontoknak, hogy nem gondolta meg magát.

Bejöttek a darabontok, s be is vetették szerencsésen a szűrt meg a kalapot, s észre sem vették, hogy a juhász maga ott maradt az egyik szögletben a sötétben.

Másnap jön a hopmester a lámpással, hát majd hanyatt esett, mikor meglátta a juhászt. Felvezette a királyhoz, aki már akkor még sokkal mérgesebb volt, de azért mégis megkérdezte:

- No, most már száz halálban voltál, mondod-e már, hogy adj' isten egészségemre?

De a juhász csak azt felelte:

- Nem mondom én addig, amíg a királykisasszonyt nekem nem adják feleségül.

Látta a király, hogy elpusztítani nem tudja, befogatott a királyi hintóba, maga mellé ültette a juhászt, s elhajtatott az ezüsterdőbe. Ott azt mondta neki:

- Látod ezt az ezüsterdőt? Neked adom, ha azt mondod, adj' isten egészségemre!

De a juhász most is csak azt mondta:

- Nem mondom én addig, amíg a királykisasszonyt nekem nem adják feleségül.

A király elhajtatott az aranyvárhoz. Ott azt mondta:

- Látod ezt az aranyvárat? Neked adom az ezüsterdőt, aranyvárat, csak mondd azt nekem, adj' isten egészségére!

De a juhász itt is csak azt mondta:

- Nem, nem mondom addig, amíg a királykisasszonyt nekem nem adják feleségül!

Odébb hajtattak a gyémánttóhoz. Ott a király azt mondta:

- Látod ezt a gyémánttavat? Neked adom az ezüsterdőt, aranyvárat, gyémánttavat, csak mondd azt nekem: adj' isten egészségére!

De a juhász itt is csak azt mondta:

- Nem, nem, nem mondom addig, amíg a királykisasszonyt nekem nem adják feleségül!

Látta már a király, hogy semmiképpen nem boldogul vele, nagyot sóhajtott, s azt mondta:

- Isten neki, hozzád adom a lányomat, de akkor aztán mondd nekem igazán, hogy adj' isten egészségére!

- Mondom én, persze hogy mondom, miért ne mondanám!

A király ennek nagyon megörült, s kihirdette, hogy örüljön az egész ország népe, mert a leánya férjhez megy. De legjobban örült a szépséges szép királykisasszony, aki annyi királyfit kikosarazott, s aki a csillagszemű juhászt igazán megszerette.

Tartottak aztán olyan lakodalmat, hogy az egész országban mindenki evett, ivott, táncolt. De a király házánál volt a legnagyobb vigasság, a legjobb banda ott húzta, a legjobb ételeket ott főzték. Hát amint a vőfély felhozza a tormás disznófejet, s a király maga elé vette a tálat, hogy mindenkinek a részét kiossza, egyszerre csak nagyot tüsszentett az erős tormától.

- Adj' isten egészségére! - kiáltott a juhász legelőször, s a király ezen úgy megörült, hogy menten lefordult a székről.

Akkor a csillagszemű juhász lett a király. Igen jó király lett belőle, sohasem terhelte a népét azzal, hogy kedvük ellenére jót kívánjanak neki, mégis jót kívántak neki minden parancsolat nélkül, mert jó király volt, s igen szerették.

Volt egyszer egy király s annak három szép lánya. Ez a király egyszer, mikor a vásárra ment, kérdezte a lányaitól:

- No, lányok, mit hozzak nektek a vásárról?

Azt mondta a legidősebb:

- Hozz nekem, édesapám, aranyruhát.

Azt mondta a középső:

- Nekem pedig ezüstruhát.

- Hát neked mit hozzak? - kérdezte a legkisebbiket.

- Nekem, édesapám - mondta a legkisebb királykisasszony -, szóló szőlőt, mosolygó almát s csengő barackot.

- Hm - csóválgatta fejét a király -, még ezt sem hallottam, de ha van ilyen a világon, majd hozok én neked, lányom.

Elment a király a vásárra, s vett is mindjárt aranyruhát a legidősebb lányának, ezüstöt a középsőnek, de szóló szőlőt, mosolygó almát s csengő barackot nem talált, pedig végigjárt minden boltot.

Búsult a király, hogy éppen a legkedvesebb lányának nem teljesítheti a kívánságát. "No - gondolta magában -, csak érjek haza, kihirdettetem az országban, hogy akinek van szóló szőlője, mosolygó almája, csengő barackja, csak hozza az udvaromba, annyi aranyat adok érte, hogy holtig úr lesz abból."

Ahogy ezt éppen így elgondolná, nagyot zökken a hintaja, s úgy megragad a sárban (mert nagy sár volt ám), hogy a paripák meg sem tudtak mozdulni. Eleget rittyegtetett, pattogtatott, káromkodott a kocsis, de a paripák úgy állottak egy helyben, mintha odacövekelték volna őket.

Mérgelődött a király, de nagyon. Hogyisne mérgelődött volna, mikor a paripái máskor kis híja volt, hogy lerúgják a csillagot az égről, s most ezt a könnyű hintót sem tudták megmozdítani. Nosza, emberekért küldött a faluba. Szaladt is a falu népe lovastul, ökröstül, kutyástul, macskástul annak a hírére, hogy elakadt a király hintaja. De bizony hiába csődült össze a falu, meg sem tudták mozdítani a hintót.

Egyszer csak, amint ott kínlódnának, odasompolyodik egy disznó, s mondja a királynak:

- Röf-röf-röf, felséges királyom, add nekem a legkisebb lányodat, s egyszeribe kiszabadítlak lovastul, hintóstul, mindenestül.

Szeme-szája elállt a királynak a nagy álmélkodástól: hát ez aztán mi az isten csodája!

De mit gondolt, mit nem, azt mondta a disznónak:

- Jól van, hadd lám, mit tudsz. Itt a kezem, nem disznóláb, ha kiszabadítasz, neked adom a legkisebb lányomat.

A disznónak sem kellett több, az orrát bedugta a kerékfentők közé, egyet lódított a keréken, s azzal - hopp! - csak úgy kirepült a kocsi a sárból, nekiiramodtak a paripák, s egy pillantásra hazaröpítették a királyt.

Ahogy hazaért a király, előszedte az aranyruhát, ezüstruhát, s átaladta a két idősebb lányának. A legkisebb lánynak azt mondta nagy búsan:

- Látod, látod, lányom, miért nem kívántál te is ruhát, mert szóló szőlőt, mosolygó almát s csengő barackot nem találtam az egész vásárban.

De még jó kereken ki sem mondhatta, hallja, hogy jön a disznó nagy röfögéssel. Kinéz az ablakon nagy ijedten, s hát látja, hogy az csakugyan az a disznó, amelyiknek a legkisebb lányát ígérte. S a beste állatja még taligát is hozott magával, bizonyosan azon akarja elvinni az ő legkedvesebb lányát.

Az ám, fel is röfögött az ablakba mindjárt:

- Röf-röf-röf, felséges királyom, eljöttem a lányodért. Röf-röf-röf, küldd le, hadd viszem a taligámon.

"Megállj - gondolta magában a király -, majd küldök én neked lányt!" Nagy hirtelen felöltöztettek egy parasztlányt szép aranyos ruhába, s leküldték a disznóhoz. De hiszen nem volt ez olyan feje lágyára esett disznó! Felröfögött a királynak:

- Röf-röf-röf, felséges királyom, ez nem a te lányod!

Hej, még csak most bánta meg igazán a király, hogy olyan nagy bolondot csinált, s még kezet is adott egy koszos disznónak!

Hát még a kicsi királykisasszony! Úgy sírt, úgy jajgatott, hogy zengett belé a palota, s azt mondta, inkább itt pusztul el menten, semhogy disznónak legyen a felesége.

De hiába sírt, hiába jajgatott, a földhöz is hiába vágta magát, a király azt mondta keserves könnyhullatás közt:

- Már hiába, édes lányom, neki ígértelek, menned kell.

Hanem közben megint gondolt egyet a király: felöltöztette a lányát rongyos, piszkos ruhába, s úgy küldte le. Hátha így majd nem tetszik a disznónak.

No hiszen, ezt ugyan rosszul gondolta! A disznó, mikor meglátta a királykisasszonyt, majd kiugrott a bőréből nagy örömében. Felkapta a lányt, szépen a taligára ültette, s vitte nagy röfögéssel:

- Röf-röf-röf, ne sírj, királykisasszony, jó dolgod lesz nálam.

Sírt a királykisasszony keservesen, de a disznó csak röfögött:

- Röf-röf-röf, ne sírj, királykisasszony, mindjárt otthon leszünk.

De még csak akkor vette elő a sírás igazán a királykisasszonyt, mikor a disznó megállt egy ól előtt, abba bevezette, ott a piszkos szalmára leültette.

- Röf-röf-röf, ez az én házam, királykisasszony!

Aztán megkínálta kukoricával:

- Röf-röf-röf, egyél, királykisasszony!

A királykisasszony csak sírt, sírt, míg az álom el nem nyomta.

- Röf-röf-röf - mondta a disznó -, csak aludjál, királykisasszony, holnap a bánatod örömre változik.

Aludt, aludt a királykisasszony, s másnap délig fel sem ébredett. Déli harangszóra kinyitja a szemét, s hát - láss csodát! - majd megvakul a szertelen ragyogástól! Disznóólban feküdt le, s ihol, palotában ébredett föl. Szalmára feküdt, s ihol, most selyem derékaljon fekszik. És ahogy kinyitotta a szemét, egy sereg lány szaladt az ágyhoz, és kérdezték nagy szívességgel:

- Mit parancsol, felséges kisasszony?

Egyszeribe hoztak neki szebbnél szebb ruhákat, csak úgy csillogtak ezüsttől, aranytól, gyémánttól, s felöltöztették módisan. Aztán bevezették a szomszéd szobába. Hát ott ül a terített asztalnál egy dali szép ifjú, szalad elébe, a kezét megfogja, s asztalhoz vezeti. És mondja neki a dali szép ifjú:

- Ülj le ide bátran, szép királykisasszony. Tied itten minden, amit a szemed lát. Tied vagyok én is, ha meg nem vetsz engem.

- Hát te ki vagy s mi vagy? - kérdezte a lány.

Mondta erre az ifjú:

- Majd elmondom neked, szépségem. Gyere most a kertbe.

Szépen a karjára vette a királykisasszonyt, s lementek a kertbe. S hát, amint lemennek, elejébe hajlik egy kis szőlőtőke, s szólnak a fürtjei:

- Szakíts le, szakíts le, szép királykisasszony!

- Ez a szóló szőlő! - mondta az ifjú.

Mentek tovább, s hát egy almafáról olyan szépen mosolyognak le rá a pici piros almák.

- Látod, itt van a mosolygó alma - mondta az ifjú.

Továbbmentek, s csak megcsendül egyszerre az egész kert! Néz a királykisasszony erre-arra, s kérdi:

- Mi cseng olyan szépen?

- Nézd - mondja az ifjú -, ott az a barackfa. Csengő barack terem rajta!

Hej, édes istenem, örült a királykisasszony, azt sem tudta, sírjon-e, nevessen-e nagy örömében.

- Látod - mondta az ifjú -, van az én kertemben szóló szőlő, mosolygó alma, csengő barack, amit te kívántál. Itt maradsz-e mostan, leszel-e a feleségem?

Nem kérette magát a királykisasszony, nyakába borult a szép ifjúnak, és azt mondta:

- Itt maradok biz én, ásó, kapa s a nagyharang válasszon el tőled.

Az ifjú aztán elbeszélte neki, hogy ő királyfi volt, de egy gonosz tündér disznónak varázsolta, s azzal átkozta meg, hogy mindaddig az maradjon, míg nem akad egy lány, aki szóló szőlőt, mosolygó almát és csengő barackot kíván.

Még aznap hírül adták a királykisasszony apjának, hogy csak jöjjön egész udvarával a lakodalomra. De bezzeg csaptak is hét országra szóló lakodalmat.

Még ma is élnek, ha meg nem haltak.

Forrás: https://mek.oszk.hu/00200/00236/html/02.htm#cim84

Egyszer volt, hol nem volt, még az Óperenciás-tengeren is túl vót, ha túl nem vót, itt nem vót, de valahun csak vót. Vót egyszer egy diétázó ember. Jól megmakacsolta magát s eldöntötte úgy vékonyodék lö, hogy alig öszik valmit. Csoda vót, ha önni látta valaki. Ezt Koplaló Mátyásnak hítták, mert keveset evett. Nem ment júl a dolga ennek a Mátyásnak! A jóember elszánta magát, hogy kimegy az erdőre, ahun fölakassza magát. Nézgelődött a fák tetéjebe, honn melyiken lesz jobb helye. Nézgelődés közbe eleibe ment az ördög, osztá kérdezte tőle, hogy - Mit keresel, Koplaló Mátyás? - Hát tömjént keresek, hogy a bokorból kifüstöljelek benneteket. Az ördög nagyon megijedett. Kérte a Mátyást, hogy ne bántsa üket. Megád neki mindent, amit csak kér. - Hát akkor adjá egy mázsa aranyat! Az ördög meg is adta neki. Mátyás nagy örömmel ment haza. Az ördög is hazament. Otthon elmondta a többi ördögnek, hogyan járt. A többi ördögök sokallották az igy mázsa aranyat. Tűnődtek azon, hogy hogyan vegyék vissza. Akkó előállt az egyik ördög, és azt mondta: - Én emenek, majd visszakérem tüle. Hát odament az ördög. - A mán mégis sok, egy mázsa arany…. Most majd azá lesz, amelikünk messzebre dobja a másikat. Én csak nem menek veled dobni. Mer úgy hajíntalak e'röpűsz egészen a pokolig. Hanem van egy 188 esztendős öregapám, künn lakik az erdőn, avva elmehetsz dobni. Kimentek az erdőre. Ahun aszt mondta Mátyás az ördögnek, menjen az ottani barlangba. Bement, hát mit talált ott? Egy medvét. Az ördög nem ösmerte, hogy milyen az. Ott feküdt, főköltötte, menjen vele dobálni. Úgy ékapta a medve ütötte, verte, kidobta a barlangbó még az erdő másik fölén is túl repűt. Mikor aztán fődre ért, futott haza….. Akkó megint összementek az ördögök tanácskozni, hogy hogyan vegyék vissza koplaló Mátyástól a zsák aranyat. Akkor a legjobban futó ördög elment Mátyáshó, és azt mondta neki: - Mátyás, mégiscsak sok neked az a mázsáa ara', mosta amelikünk a legjobb futó lesz, azé lesz a mázsa ara'. - Én teveled csak nem futok, mer ha nekiállok futni, annyira futok, hogy még a pokol oldalát is beütöm. Hanem van nekem egy Jancsi nevű fiam, a majd elmegy veled futnyi. Gyere az erdőre, ott fekszik a fiam, déli álmát alussza. Kimentek hát az erdőre: Az ördög Mátyás meg a felesége. Mátyás tudta, hun szokott egy bokorba a nyúl feküdni. - Jancsi, fiam, kelj fő! Fuss az ördöggel! A nyúl megijedt, fölugrott, kezdett nagyon futni. Ekkor úgy elkiáltotta magát a feleség, hogy az ördűg azt se túdtá merre meneküljék. Futott az körbe-körbe, össze-vissza csak nem elűre. Mire a nyomába érhetett volna már sehunn se látta Jancsit. Nem hittem vóna, hogy ilyen jó futó fiad vóna. Ez az ördög is visszament a társaihó. Most megint összementek az ördögök tanácskozni. Akkó meg azt mondta egy erős ördög: - Na most én menek e. Én visszahozom az aranyat. Odament Mátyáshó, aztán azt mondta neki: - Azé legyen az ara', aki a nagyobbat üti. Csak háromszor szabad próbálkozni. Erre Mátyás kicsit megszeppent, mert ű a nagy ördögöt meg se tudja ütni. De egyet gondolt, és az ördögnek azt mondta: - Előbb én ütök, azután te. No ki is mentek az udvarra és ekkor Mátyás ezt mondta: Te ördűg csukd be a szemed, szájad mert olyat ütök fogad, szemed kiösik oszt megnyomorodsz. Az ördög úgy is tett még egy kicsit meg is húzta magát nehogy aztán lyukat üssön beléje. Ezután elővette az ásót és úgy rácsapott, majd meghút az ördög. Nem köllött már annak próbálkoznia! Akkó Mátyás azt mondta az ördögnek: - No látod, én szótam! Az semmi, hogy te nagyot ütsz. Mikor én még meg se próbátam igazán. Így is megnyomorodtá te ürdög! Pedig csak egysző próbálkoztam! Látod, hogy én erősebb vagyok, mint te? Ez az ördög is elment haza nagy szégyenében. Ezután megentest elmentek az ördögök tanácskozni. Hogy má, hogyan is vegyék el az aranyát. Most megint eléállt egy ördög, ű majd visszahozza az aranyat. Elment hát Mátyáshó: - Mégis több sok egy mázsa arany, e most azé lesz, aki jobban meg tudja egymást íjjeszteni. - Diétád öllenére az összes fődi jóva megetötünk és magad hétszörösére dagadsz. - Megeszem nem bánom. - Hát, ha befogunk a vasekébe, és a pokolba izzó parazsat szántatunk veled. - Fölszántom, ha kő. - Meg vasfazékba teszünk, és forrasztott csokoládét öntünk rád. - Azt is kiállom, ha kő. - Na most, én ijesztelek meg. Jött a Mátyás asszonya, és úgy ekalapáta, soha rosszabbat nem érzött az az ördűg! Látta az ördög, hogy mégse tréfálnak vele. Azóta is fáj a feje. Elfutott a pokolba, oszt ott elmondta, hogy inkább maradjon a mázsa arany annál, mintsem tönkretegyük magunkat. - Mátyás nagyobb ördög, mint mink. Mikor meghót, nem eresztették be a mennyországba. - Eriggy csak a pokolba, mert a te heled ott van. Te cimboráltál az ördöggel. Elment hát Mátyás a pokolba, de az ördögök sem eresztették be. Erre Mátyás úgy betötte a pokol ajtaját minden ördög futtot, ha nem repűt. Még se ment a pokolba inkább leült boldogan a mennyország ajtajába és még máig ott üldögél. Halálunk után, majd meglátjuk.

Egyszer volt, hol nem volt, volt az egyik faluban egy olyan asszony, akinek sohase volt gyermeke. Egyszer aztán elszólta magát az asszony, hogy nem bánná már, ha a jóisten egy kutyakölyköt adna neki, azt is felnevelné, csak legyen, akiben öröme teljék. Telt-múlt az idő, egyszer csak született neki egy gyermeke, de az nem gyerek volt, hanem egy kismalac. Akkor jutott csak eszébe az asszonynak, hogy ő egyszer elszólta magát. De hát mit csináljon, ha már megvan, csak fel kell nevelje! Már iskolába jártak a hatéves gyermekek. A kismalac is odafejlődött, hogy már egy korba került velük. Összeültek az asszonyok, ahogy szoktak, beszélgetni. Pirosmalac mindig ott ült az anyja mellett, mindig ott kuncogott. - Hallja-e, komámasszony, ez a kismalac azért visít, mert menne az iskolába a többi gyerek után. - Hát ne űzzenek már énbelőlem csúfságot! - mondta a Pirosmalac anyja. Nagyon szégyellte, hogy neki csak egy ilyen gyereke van. No de a többi asszony addig beszélt neki, amíg csak elküldte Pirosmalacot az iskolába. Ott meg visított a tanító úrra. A tanító, hogy elhallgattassa, odalökött neki egy könyvet. Mindjárt elhallgatott Pirosmalac. A kis orra járt betűről betűre. Tanult olvasni. Egyszer a gyerekek elindultak, hogy mennek földiepret szedni. A kismalac is menni akart, de az anyja nem akarta engedni. Hanem a szomszédasszonyok addig beszéltek, hogy csak elengedte. A többi gyermek kosarat vitt, a kismalacnak is kellett. A kis orrára tették, s azzal elindultak. A szomszédban volt egy kisfiú, éppen annyi idős, mint Pirosmalac. Az anyja a lelkére kötötte, hogy nagyon vigyázzon a kismalacra. A fiú meg is fogadta a szavát. Május hónap volt, mikor ért a földieper. Kimentek mind együtt az erdőre. A kismalac elmaradt a többitől, levetette a malacbőrt. Hát mikor levetette, hetedhét országon olyan szép teremtés nem volt sem Dunán innen, sem Tiszán túl. Hamar teleszedte a kosarát, akkor aztán újra felvette a malacbőrt, s ment a többi után. A szomszéd fiú ezt mind látta, de egy szót sem szólt. - Hát, Pirosmalac csúffá tett bennünket! - mondták a gyerekek, mert sokkal több epret szedett, mint ők. Mentek hazafelé. A szülők már sokallották, hogy a gyermekek oda vannak, kiállottak az útra. - Nézzétek csak, Pirosmalac is hoz földiepret! Ki szedte tele a kosarát? - Pirosmalac! - mondta a fiú, de egy árva szót sem szólt arról, hogy ő mit látott. Mikor kikerültek az iskolából, eljártak a fiúk a lányokhoz estézni. A fiú elment estézni Pirosmalacékhoz. Az apja meg az anyja csak nézték s sopánkodtak, hogy vajon mit akarhat ez a szegény fiú ettől az oktalan állattól. De a fiú nem tágított, csakis oda járt. Egyszer eljött az ideje, hogy a legény megházasodjon. - Kit veszel el, fiam? - A szomszédban való Pirosmalacot. - Ne hozz szégyent a fejünkre, fiam! Ládd, tisztességben megvénültünk, most akarsz hírbe tenni bennünket? De a fiú kötötte magát, hogy ő csakis Pirosmalacot veszi el. Összeszedte a komáit, elmentek kérőbe. Azt mondja az apja, mikor odaértek: - Az én fiam soha meg nem házasodik, ha Pirosmalacot hozzá nem adják. Pirosmalacot is megkérdezték, az meg mozgatta a fejét, hogy igen. Jegyben jártak aztán addig-ameddig. A lakodalomban ott volt az egész falu, de még a szomszéd falu is; ha eddig nem láttak csodát, hát lássanak most. Pirosmalac ott ült a legény mellett a menyegzőn. Akinek kedve volt, az mulatott, akinek nem, csak nézte. A vacsoránál a vőlegény elfoglalta a főhelyet, hozzáfogtak vacsorázni. Mikor megvacsoráltak, a fiatalok felmentek a padlásra, mert akkoriban az volt a szokás. A vőlegény az anyjának elmondott mindent. Azt is megmondta, hogy mikor ő lelöki a malacbőrt, az anyja égesse el. Csináltatott titokban menyasszonyi ruhát is, olyat, hogy gyönyörűség volt nézni. Bandaszónál mentek fel, avval jöttek le. Volt bánat, amilyen volt, de lett olyan öröm, hogy ki se lehet mondani. Mindenkinek tetszett, mindenki csodálkozott, mert még senki se látott olyan szép menyasszonyt, mint amilyen Pirosmalacból lett! Volt a faluban egy öreg legény, Szakács János. Azt mondja az anyjának: - Anyám, én megházasodok. - Kit vennél el, fiam? - A szomszédban van egy koca, azt. Hát az idős legény öt-hat embert megkért, hogy menjenek el vele megkérni a szomszéd kocáját. Eleget erősködött a szomszéd: - Oktalan állat az, nem Pirosmalac. Szaporára tartjuk mi azt, nem férjhez adni. De a kérők csak mondták a magukét. Mennek az ólba, a koca ugrott az ajtóra. A hordókötelet előkerítették. A négy lábát összekötötték, de kegyetlenül visított. Amikor a legény meg akarta csókolni, hát, uramfia, majd leharapta az orrát! No, lett is nevetés a faluban. Mindenki tudta, hogy Pirosmalac nincs több. Eddig volt, mese volt.

Forrás: szerk. Kovács Ágnes Icinke-picinke - Móra Ferenc Könyvkiadó Budapest - 1972

Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, az Óperenciás-tengeren is túl, de még az üveghegyeken is egy sánta arasszal túl, volt egyszer egy király, s annak két fia. Az idősebbik fiú, ahogy egy kicsit fölcseperedett, s kiserkedett a bajusza, feleségül vett egy szép királykisasszonyt, de a kisebbiket hiába biztatta az édesapja; azt mondta, hogy ő addig meg nem házasodik, míg kerek e világon a legszebb királykisasszonyt meg nem találja. - No, azt keresheted - mondotta a bátyja -, mert a legszebb királykisasszonyt én vettem feleségül. - Hiszen, szép a feleséged - mondotta a királyfi -, de nem hiszem, hogy még szebb ne volna ezen a világon. Hallja ezt a beszédet a kisebbik fiú fölnevelő dajkája, s mikor az idősebb királyfi továbbment, azt mondta a kicsi királyfinak: - Bizony jól mondottad, hogy van ezen a világon a bátyád feleségénél szebb királykisasszony. Csakhogy sem a bátyád, sem a felesége nem árulják el neked, mert az a világszép királykisasszony a te bátyád feleségének a húga. - No bizony, ha az, megyek is utána. - Megállj csak, fiam - mondja az öregasszony -, nem találod azt meg az apja házában. El vagyon az rejtve egy nádszálban. Hallottad-e hírét a Fekete-tengernek? Fekete-tengernek a hetvenhetedik szigetjében vagyon három nádszál, a középsőben van a világszép királykisasszony, a két szélsőben a két szobalánya. De ezen a szigeten olyan nagy sötétség van, hogy a kardodat felakaszthatod rája. Aztán ha odatalálsz is, egy vén boszorkány őrzi a három nádszálat, s jobban vigyáz rájuk, mint a két szeme világára, mert csak addig ég az élete gyertyája, amíg valaki ezt a három nádszálat le nem vágja. Hiszen a királyfinak sem kellett egyéb, felnyergelte legjobbik lovát, s indult még aznap, hogy felkeresse a világszép Nádszál kisasszonyt. Ment hetedhét ország ellen, estére kelve beért egy rengeteg nagy erdőbe, rengeteg nagy erdőben betért egy kicsi házikóba. Nem lakott ott más, csak egy öregasszony. Köszönti az asszonyt illendőképpen, fogadja az is nemkülönben, s kérdi: - Ugyan hol jársz itt, fiam, ahol a madár sem jár? - Világszép Nádszál kisasszonyt keresem, aki a Fekete-tenger hetvenhetedik szigetjében egy nádszálban vagyon elrejtve. Ugyan bizony hallotta-e a hírét? - Sem hírét, sem nevét nem hallottam, édes fiam, de túl a hegyen, kerek erdő aljában lakik a néném, az talán hallotta hírét. Hé, Mici, hopp elé a sutból! - szólott a macskájának -, igazítsd útba ezt a legényt! Kiszökött a macska a sutból, s a királyfi ment utána. Mire pitymallott, megtalálta a másik öregasszonyt is. Elémondja, hogy mi jóban jár. Hallgat, hallgat az öregasszony, mintha erősen gondolkoznék, s aztán mondja: - Hej, fiam, nem érsz te oda soha, világon való életedben, ha olyan paripát nem szerzesz, amely sárkánytejet szopott, égő parazsat evett, s tűzlángot ivott. De nini, mi van a fejeden? Ihol három aranyhajszál, ezt a három aranyhajszálat kihúzom a fejedből, adok hozzá egy kilincsmadzagot. Mikor aztán kiérsz erre meg erre a magas hegyre, ott a madzaggal csapd meg a három aranyhajszálat, s egyszeriben elébed toppan a táltos paripa. Kihúzza az öregasszony a királyfi fejéből a három aranyhajszálat, odaadja a kilincsmadzagot, köszöni szépen a királyfi, s meg sem állott, míg annak a magas hegynek a tetejére nem ért. Ott megcsapja a kilincsmadzaggal a három aranyhajszálat, s ím, halljatok csudát: ég-föld megzendül, száll levegőégből nagy erős vágtatással egy aranyszőrű ménes, aranyszőrű ménesből kiválik egy paripa, szakad a láng a két orra likán, s nyerít hármat egymás után, hogy megcsendült-bondult bele az egész világ, s csak elejébe toppan a királyfinak. - Itt vagyok, kicsi gazdám! De hallgassatok csak ide, mi lett a madzagból! Szép aranyos kantár, hogy csak úgy ragyogott, hogy csak úgy tündökölt. - No, kicsi gazdám, hogy menjek? Úgy-e, mint a szél, vagy úgy, mint a madár, vagy még ennél is sebesebben: úgy, mint a gondolat? Mondotta a királyfi: - Mint a gondolat, édes lovam. - Jól van, jól, kicsi gazdám, tudom én, mi a szíved szándéka. De addig hiába megyünk a Fekete-tenger hetvenhetedik szigetére, amíg meg nem jártuk a Napnak fényes pitvarát, s onnét egy égő sugarat el nem hozunk. Nekiereszkedik a táltos a levegőnek, felszáll, mint a madár, aztán nekivág, hasítja a levegőt, vágtat, mint a gondolat, s egy jó szempillantás nem telt bele, megérkeznek a Föld kapujához. Azám, csakhogy a Föld kapujában két farkas állott istrázsát, s azt mondták, hogy addig be nem eresztik a kapun a királyfit, míg két font húst nem ad a lovából. Gondolja a királyfi, bizony nem adok én a lovam húsából, inkább adok a magaméból. Kivette a zsebéből csillagos bicskáját, kanyarított a combjából két font húst, odavetette a farkasoknak. - Most már mehettek - mondták a farkasok. Repült a táltos, s ím, jóformán be sem hunyta a szemét a királyfi, megszólalt a táltos: - Nyisd ki a szemedet, kicsi gazdám, itt vagyunk a Napnak fényes pitvarában. Leszáll a királyfi, s hát ott a Nap pitvarában van egy aranykád, aranykádban tűzfürdő, megfürdött abban, gyémántszegen aranytörülköző, abban megtörülközött, ezüstpolcon aranyfésű, azzal megfésülködött, s vala ottan egy talpig tükör, odaállott, s nézegette magát. De uramteremtőm, halljátok csak, mi történt! Kijön a pitvarba egy haragos öregember, bizonyosan a Napnak a szolgája, meglátja a királyfit, amint nézegeti magát a tükörben, nagy mérgesen ráfúj, kerekedik rettentő nagy szélvész, s úgy elfújja lovastul, mindenestül, hogy hetvenhétezer mérföldig sem ért földet a talpuk. Akkor meg leestek olyan sötét lyukba, hogy sem eget, sem földet nem láttak. Hej, búnak ereszkedik a királyfi! Azt hitte, hogy soha, míg ez a világ s még két nap, meg nem látja az áldott fényes Napot, nemhogy annak egy sugarát a Fekete- tenger hetvenhetedik szigetére vihesse. Csúszva-mászva tapogattak elébb-elébb, hol kígyóra, hol békára léptek, s mikor vagy hét nap s hét éjszaka eltelhetett, akkor értek egy nagy vaskapuhoz. Na, ide ugyan elcsúszhattak, mászhattak, mert itt meg egy százfejű sárkány állott istrázsát. Az ugyan által nem ereszti a kapun. Sóhajtozott, tűnődött a szegény királyfi, hogy most már mit csináljon. Tapogatott erre, tapogatott arra a kezével, hátha másfelé mehetne, s ím egyszerre valami pálcácska akad a kezébe. Az ám, nem pálca volt ez, hanem furulya. Nagy bújában, bánatában belefújt a furulyába, s hát az olyan szépen szólt, hogy annál az angyalok sem muzsikálhatnak szebben. S mit gondoltok, mi történt? Az történt, hogy a százfejű sárkány szépen lefeküdött a földre, egy feje sem mozdult meg, úgy hallgatta a furulyaszót. De bezzeg nekibátorodott a királyfi is, s a vaskapun szépen kisétált. Hát, ahogy keresztülment a vaskapun, nyiladozni kezd a sötétség, s mit látnak szemei? Jön elébe egy szépséges szép leány, aki nem vala más, mint maga a Hajnal, a Napnak legszebb s legkedvesebb leánya. Hogy történt, mint történt, én bizony nem tudom, úgy láttam, mint ma, elég az, hogy megtetszett Hajnalnak a királyfi, maga mellé ültette az ő szárnyas lovára, s vitte hetedhét ország ellen, emberi szem nem látta gyönyörűséges szép tartományokon keresztül. Először levitte a rézerdőbe. Ott dolgoztak a Nap favágói, vágták, döngették a fákat, rakták a szekerekre, s vitték a Nap konyhájára. Innét vitte az ezüsterdőbe. Ottan ezüstmadarak énekeltek szebbnél szebb nótákat, s az ezüstfák háromszor egymás után szépen meghajoltak Hajnal előtt. Ezüsterdőből az aranyerdőbe vitte. Csengett az is az aranymadarak énekétől, s Hajnal előtt a fák háromszor egymás után szépen meghajoltak. Ennek az aranyerdőnek a közepén volt a Hajnal kertje, ennek a kertnek a közepén a Hajnal gyémántpalotája, s ahogy megérkezett Hajnal, összegyűltek mind a ragyogó csillagok, aztán intett Hajnal, leszállott a levegőégből egy bíboros fellegkocsi, bíboros fellegkocsiban volt aranylóca, arra ült a királyfival, s azután úgy szállottak feljebb, feljebb, feljebb, mígnem fölértek a Napnak fényes pitvarába. Ottan kiválasztott Hajnal egy sugarat, szépen belefonta a királyfi hajába, s mondotta: - Na, királyfi, most már mehetsz, megtalálod a Világszép Nádszál kisasszonyt. S ím, abban a szempillantásban, honnét, honnét nem, ott terem a királyfi táltos paripája, fölpattan rá a királyfi, s vágtattak hetedhét ország ellen, a Fekete-tenger felé. Hanem egyszer csak megszólal a táltos, s mondja: - Hallod-e, kicsi gazdám, mindjárt ott leszek a Fekete-tenger hetvenhetedik szigetjén, de jól vigyázz, úgy vágj a három nádszálhoz, hogy egyszerre vágd le, mert különben vége az életednek. Azt a három nádszálat addig fel ne hasítsd, míg valami vízhez nem érünk, mert ha vizet nem tudsz adni nekik, szemed láttára szörnyethalnak mind a hárman. Hét nap s hét éjjel vágtatott a táltos, akkor értek a Fekete- tenger hetvenhetedik szigetére. Na, ez a sziget csakugyan olyan sötét volt, hogy a királyfi felakaszthatta volna rá a kardját. De a királyfi levette a süvegjét, megvillant a hajába font napsugár, s lett egyszerre ragyogó világosság. Hát csakugyan ott van a sziget közepén három nádszál, s amint a királyfi odaér, a három nádszál szépen meghajlik előtte, pedig szellő sem fújt. Kirántja a kardját a királyfi, megsuhintotta s egy csapásra tőből levágta mind a három nádszálat. S ím, a három nádszál tövéből fekete vér bugyogott ki, s valami keserves jajgatás hallatszott a földből. Az a fekete vér a vén boszorkány vére volt; a keserves jajgatás az ő jajgatása. No, ez ugyan nem árt senki léleknek, bátran visszaindulhatott tőle a királyfi. Szépen az ölébe fektette a három nádszálat, s mondta a lovának: - No, most édes lovam, vígy az én hazámba; rég nem láttam apámat, anyámat. Vágtatott a táltos hetedhét ország ellen, a királyfi meg csak nézte, nézegette a három nádszálat, szerette volna felhasítani, hadd lássa, csakugyan leány van-e bennük? Hátha csak hiába ide bolondították a Fekete-tenger hetvenhetedik szigetére. Ő bizony elővette a csillagos bicskáját, felhasított egy nádszálat, s kiesett belőle egy gyönyörűséges szép leány, a világszép Nádszál kisasszony egyik szobalánya. Az volt az első szava: - Vizet, vizet, mert mindjárt meghalok! De csak most ijedt meg igazán királyfi. Adott volna vizet, de nem volt sehol. Egy jó szempillantás sem telt belé, meghalt a leány, a két nádszálból pedig keserves sírás hallatszott. A szegény leányt siratták bizonyosan. Búsult a királyfi, majd felvetette a búbánat. Költögette a leányt, ébresztette, de hiába, nem ébredett az fel. Leszállott a lováról, sírt ásott a kardjával, s eltemette a leányt. Aztán mentek tovább, s az ördög szállott-e belé, vagy mi, a jó isten tudja, felhasította a másik nádszálat is. Éppen úgy járt, mint először. Nem tudott vizet adni neki, s a világszép Nádszál kisasszonynak meghalt a másik szobalánya is. No de most megfogadta a királyfi, hogy a harmadik nádszálra vigyáz, mint a szeme világára. Hogy azt addig fel nem hasítja, míg valahol forrásvízhez nem érnek. Hej, pedig úgy szerette volna látni a világszép Nádszál kisasszonyt! De amerre mentek, mindenütt szörnyű nagy pusztaság volt. Nem láttak egy csepp vizet, majd meghaltak a nagy szomjúságban. Hanem egyszerre csak leszállott a táltos a levegőégből, éppen egy forrásvíz mellé. - No, édes gazdám, most felhasíthatod a nádszálat. De elébb meríts vizet a süvegedbe. Telemeríti a süvegét a királyfi, aztán szépen felhasítja a nádszálat, nehogy megsértse a világszép Nádszál kisasszony gyönge testét, s ím, csak kipattan a nádszálból egy olyan szépséges szép leány, amilyent még emberi szem nem látott. Ott mindjárt egymás nyakába borultak. - Te az enyém, én a tied, ásó, kapa s a nagyharang válasszon el minket! Aztán felültek mind a ketten a táltos paripára, s a táltos egyet ugrott, kettőt szökött, leszállott a királyfi apjának az udvarába. Ott ült éppen a király a palota tornácában, ott ült az idősebbik fia is s a menye is, de bezzeg volt álmélkodás! Már rég el is siratták a királyfit, nem hitték, hogy valaha lássák. S íme, megkerült. Elhozta a legszebb királykisasszonyt kerek e világon. Örült az öreg király, s mit csináljon a fia meg a menye, örültek azok is. Csaptak lakodalmat, hét országra szólót, húzták a cigányok, járták a legények s leányok, még ma is járják, ha ugyan bírják. Itt a vége, fuss el véle!

Forrás:
https://www.nepmese.hu/index.php/mesetar/mesek/taltosmesek/vilagszep-nadszal-kisasszony

Volt a világon egy kis malac, annak volt egy kis háza egy nagy rengeteg erdő közepén. Egyszer, amint ebben a kis házban főzögetett magának, odamegy egy nagy, ordas farkas, beszól az ajtón: - Eressz be, kedves malackám, nagyon hideg van idekint, fázom. - Nem eresztelek biz én, mert megeszel. - Ereszd be hát legalább az egyik hátulsó lábam. A kis malac beeresztette az egyik hátulsó lábát. Hanem alattomban odatett egy nagy fazék vizet a tűzhöz. Kicsi idő múlva megint megszólalt a farkas: - Ugyan, kedves kis malackám, ereszd be a másik hátulsó lábam is. A kis malac beeresztette azt is. De a farkas azzal se érte be, hanem egy kis idő múlva megint beszólott: - Kedves kis malackám, ereszd be a két első lábam is. A kis malac beeresztette a két első lábát is; de a farkasnak az se volt elég, megint megszólalt: - Édes-kedves kis malackám, eressz be már egészen, majd meglásd, egy ujjal se nyúlok hozzád. Erre a kis malac egy zsákot szépen odatett a nyíláshoz, hogy amint a farkas jön háttal befelé, egyenesen abba menjen be. Azzal beeresztette. A farkas csakugyan a zsákba farolt be. A kis malac se volt rest, hirtelen bekötötte a zsák száját, lekapta a tűzről a nagy fazék forró vizet, leforrázta vele a farkast, azután hirtelen felmászott egy nagy fára. A farkas egy darabig ordított, mert a forró víz úgy levitte a szőrét, hogy egy szál se maradt rajta. Azután addig hányta-vetette magát, míg utoljára kiódzott a zsák szája. Kibújt belőle, szaladt egyenesen segítséget hozni. Vissza is jött nemsokára vagy tizedmagával. Elkezdték keresni a kis malacot. Addig-addig keresték, míg valamelyik csakugyan meglátta a fa tetején. Odamentek a fa alá, elkezdtek tanakodni, hogy mitévők legyenek, mi módon fogják meg a kis malacot. Mert egyik se tudott a fára felmászni. Nagy sokára aztán arra határozták, hogy egymás hátára állanak mindnyájan; mint a lédeci birákok, úgy aztán a legfelső majd csak eléri. El is kezdtek egymás hátára felmászni. A kopasz maradt legalól, mert félt feljebb menni. Így hát a többi mind az ő hátán volt. Már olyan magasan voltak, hogy csak egyetlenegy hibázott. Az az egy is elkezdett már mászni. Akkor a kis malac hirtelen elkiáltotta magát: - Forró vizet a kopasznak! A kopasz megijedt, kiugrott a többi alól; a sok farkas mind lepotyogott; kinek lába, kinek nyaka tört ki, a kopasz meg úgy elszaladt, hogy sose látták többet. A kis malac szépen leszállott a fáról, hazament, többet felé se mertek menni a háza tájékának a farkasok.
Forrás: Arany László Magyar népmesék - Móra Ferenc

Volt egyszer egy öreg király, s annak három szép dali fia. Ennek az öreg királynak az egyik szeme mindig nevetett, a másik pedig sírt. De azt senki sem tudta, hogy mi lehet ennek az oka. Egyszer aztán összetanakodik a három királyfi, s azt határozzák, hogy bemennek hozzá, s megkérdezik. Bemegy először a legidősebb, köszön illendőképpen, s kérdi: - Felséges apámuram, ha szavammal meg nem sérteném, mi az oka, hogy az egyik szeme mindig nevet, a másik meg sír.Megharagszik a király szörnyen, nem szól semmit, fölkap egy kést az asztalról, a fiának hajítja. Áldott szerencsére a kés nem találta a fiút, belefúródott a falba, de bezzeg a fiú sem kérdezte másodszor, esze nélkül szaladott ki az udvarra. Kérdik odakünn az öccsei: - Na, mit válaszolt az édesapánk? - Menjetek be, majd megtudjátok.Bemegy a középső királyfi, s éppen úgy jár, mint a bátyja. Esze nélkül szaladt ki ő is az udvarra. De egy szó nem sok, annyival sem mondta, hogy mi történt vele. Hát jól van, bemegy a harmadik is. Megáll szépen az ajtó előtt, kérdi az édesapját: - Ugyan bizony, édesapám, miért sír mindig az egyik szeme, a másik meg nevet. Éppen egy rettentő nagy buzogány volt a király kezében, s úgy a fiához lódítja, hogy ha éri, menten szörnyet hal. A buzogány a falba fúródott, a királyfi meg szépen kihúzta, odavitte az apjának, letette az asztalra, s mondotta: - Itt a buzogány, édesapám. Ölj meg, ha vétettem kérdésemmel. Megváltozott erre a király, lecsendesedett szörnyű nagy haragja, s mondta a fiának: - Látom, édes fiam, hogy te nem ijedsz meg az árnyékodtól. Felelek hát a te kérdésedre. Tudd meg, hogy az egyik szemem azért nevet, mert a szívemnek nagy öröme telik bennetek. A másik meg azért sír, mert nagyon öregember vagyok, s maholnap meg is halok. De ha valaki elhozná az örök ifjúság vizét, s még egyszer megfiatalodhatnám, majd meglátnád, hogy mind a két szemem nevetne. - No, ha így van, édesapám - mondotta a fiú -, egy életem, egy halálom, addig megyek, míg az örök ifjúság vizét meg nem találom. Azzal kifordult az ajtón, mondja a bátyjainak, hogy mi baja az öregnek. Ott egyszeriben elhatározzák, hogy mennek hárman háromfelé, s addig meg sem nyugodnak, míg az örök ifjúság forrását meg nem találják. Hátramentek az istállóba, hogy kiválasszák a legszebb, a legjobb paripákat. A két idősebbik királyfi hamar talált magának valót, de a legkisebbnek ez sem tetszett, az sem tetszett. Amint nézegetné, tapogatná sorba a paripákat, jól arcba legyinti egy sovány, bogos csikó a farkával, s mondja neki: - Hallod-e, királyfi, ha jót akarsz, engem válassz! Ő bizony nem sokat gondolkozott: a bogos, sovány csikót választotta. Kacagott a két idősebb királyfi, gúnyolódott az öccsével, hogy melyik viszi majd a másikat, ő-e a csikót, vagy a csikó őt? Aztán felkaptak az aranyszőrű paripákra, s szélnél sebesebben elvágtattak. Na, kibotorkált nagy nehezen az udvarból a bogos csikó is, végigtámolygott az utcán, ki a város végére. Ott aztán ismét megszólalt a csikó: - Búsulsz, úgy-e, kicsi gazdám? - Hogyne búsulnék - mondotta a királyfi -, bátyáim talán már a világ végén járnak. Sohasem érem őket utol. - Ne búsulj, kicsi gazdám, utol is éred, el is hagyod őket. Mert a te bátyáid már a legelső csárdában megállanak, ott tizenkét barátcsuhás zsivánnyal kártyázni kezdenek, azok majd elnyerik minden pénzüket, s még a lovukat, de még a gúnyájukat is el kell, hogy adják a csárdásnak. De még ez sem lesz elég. Ott kell, hogy maradjanak szolgaságban. Ahogy ezt mondotta a csikó, megrázkódott, s egyszeriben aranyszőrű, hatlábú paripává változott. - Ülj föl a hátamra, kicsi gazdám! Hogy menjek veled? Úgy-e, mint a madár, úgy-e, mint a villámlás, vagy úgy, mint a gondolat? - Akárhogy menj, nem bánom, csak az örök ifjúság vizét megtaláljam. Felszállott a táltos a levegőégbe, repült, mint a gondolat, még annál is sebesebben. Aztán leszállott egy sűrű rengeteg erdőben, éppen egy kis házikó előtt. Bemegy a királyfi, s hát egy olyan öregasszony ül a kuckóban, hogy az orra a térdét veri. - Adjon isten jó estét, öreganyó! - Köszönd, hogy öreganyónak szólítottál, mert különben csúful jársz. Hát mi szél hozott ide? Elémondja a királyfi, hogy miben jár, hogy keresi az örök ifjúság vizét. - Hej - mondja az öregasszony -, hallottam én hírét annak a víznek, de hogy hol s merre találod meg, azt igazán nem tudom megmondani. Hanem ezt a magas hegyet látod-e? A teteje éppen az eget veri. Ennek a hegynek a túlsó aljában lakik az én néném, az talán többet tud, mint én. De ha aztán megtalálod, fiam, az örök ifjúság vizét, hozz nekem is egy korsócskával. Nem kívánom ingyen. Nesze, adok neked egy arany lókefét, talán még hasznát veheted. Megköszönte a királyfi a lókefét, betette a tarisznyájába, elvette a korsócskát is az öregasszonytól, aztán fölpattant a lovára, s hipp-hopp! a táltos egyet ugrott, kettőtszökött, általugrott azon a rettentő magas hegyen, s éppen a kis házikó előtt szállott le. Bemegy a királyfi, hát ott egy még öregebb asszony ül a kuckóban. Ennek az orra éppen a földet verte. Köszönti illendőképpen: - Adjon isten jó estét, öreganyó! - Köszönd, hogy öreganyónak szólítottál, mert különben bekaptalak volna. Hát hol jársz itt, ahol a madár se jár? Elémondja a királyfi, hogy miben jár. - Hej, édes fiam, hallani hallottam a hírét az örök ifjúság vizének, én is szeretnék ám egy korsócskával abból a vízből. De bizony, nem tudom megmondani, hol s merre keressed. Hanem látod-e ezt a rettentő nagy hegyet? Azon túl lakik az én néném, éppen az aljában, az mindent tud ezen a világon. Bizonyosan útbaigazít. Nesze, fiam, adok neked egy arany törlőt, talán veszed valami hasznát. De aztán meg ne feledkezzél rólam! Hozz nekem is egy korsócskával abból a vízből. Meg sem állott a királyfi, a táltos egyet ugrott, kettőt szökött, ott volt az öregasszony háza előtt. Bemegy, köszönti illendőképpen az öregasszonyt, de ez csakugyan lehetett ezeresztendős, ha nem több. Mondja a királyfi, hogy miben jár.- No, fiam, jó helyre hozott a szerencséd. Tündér Ilona várában megtalálod az örök ifjúság vizét. Itt szembe ezen a magas hegyen menj keresztül, aztán elérsz a Kék-tengerhez, a Kék-tengerben van hetvenhét sziget, a hetvenhetediken van Tündér Ilona vára. De tudd meg, hogy ez a vár folytonosan forog, s csak úgy kerülsz belül, ha a lovad keresztülugrik a falán. Csak aztán vigyázz, kösd be jól a lovadnak a farkát, hogy egy szál se maradjon ki belőle, mert ha csak egy szál is a vár falához ér, megcsendül a vár, talpra áll, amennyi tündér mind, s ízzé-porrá törnek téged. Ha benn vagy a várban, annak a közepén megtalálod a Tündér Ilona hálószobáját. Az ő ágya nincs sem égen, sem földön, ég s föld között lebeg. Viráglajtorja van hozzá támasztva, azon menj fel. Az ágy felett van egy aranypintyőke kalitkában, annak a száját kösd be egy arany hajszállal, hogy föl ne ébressze Tündér Ilonát. A szobának a két sarkában van két forrás, az egyikben a halál vize, a másikban az örök ifjúság vize buzog. Meríts mind a kettőből, hozz nekem is egy korsócskával az örök ifjúság vizéből, hej, mert szeretnék még én is egyszer fiatal lenni, fiam. No de ez még nem volt elég, adott az öregasszony egy lóvakarót is a királyfinak. Megköszönte szépen a királyfi a jó tanácsot s az ajándékot, úgy tett, ahogy az öregasszony tanácsolta, s még aznap beugratott Tündér Ilona várába, de úgy, hogy senki lélek észre nem vette. Aztán fölment szépen Tündér Ilona szobájába, hát csakugyan ott lebegett az ágy ég s föld között. Fölmegy a viráglajtorján, s ím, ott alszik Tündér Ilona, hosszú aranyhajával végig betakarva. Nézte, nézte a szépséges szép királynét, de mégis eszibe jutott, hogy nem Tündér Ilonáért jött ide. Ámbátor szerette volna elvinni magával. Hamar bekötötte az aranypintyőke száját egy arany hajszállal, aztán telemerítette a korsócskákat az örök ifjúság vizéből, s merített egy korsóval a halál vizéből is. Úgy, ahogy jött, kiment a szobából, felült a táltosra hirtelen, de nagy sietségében nem kötötte fel jól a táltos farkát, egy szál kilógott, s attól akkorát csendült a vár, hogy a tündérek mind talpra kerekedtek, s amennyien voltak, utána a királyfinak! Vágtatott a táltos, de egyszer csak megszólal: - Nézz vissza, édes gazdám, mit látsz, mert a jobb fülem töve erősen viszket. Visszanéz a királyfi, s látja, hogy a tündérek mindjárt utolérik. - Végünk van, édes lovam, jönnek a tündérek. - Ne félj, édes gazdám, csak vesd hátra a lókefét! Hátraveti a királyfi a lókefét, s ím abból egy rengeteg sűrű erdő növekedett, a tündéreket megállította az útjokban. Hanem egy perc múlva, kettő múlva megint csak megszólal a táltos: - Nézz vissza, kicsi gazdám, mit látsz, mert erősen viszket a bal fülem töve. Visszanéz a királyfi, s hát a tündérek nyargalnak veszettül utána. - Végünk van, édes lovam! Mindjárt utolérnek a tündérek. - Ne félj, kicsi gazdám, csak vesd hátra az aranytörlőt. Visszaveti a királyfi az aranytörlőt, s ím, halljatok csudát, rettentő nagy tenger lett a törlőből. A tündérek meghökkentek, s mire összeszedték magukat, jó messzire nyargalt a táltos. Vágtatott a táltos, hogy szakadott le a hab a hátáról, de megint csak megszólal: - Kicsi gazdám, nézz vissza, mert most már mind a két fülem töve viszket. Visszanéz a királyfi. Bezzeg hogy a tündérek voltak megint. - No, most igazán végünk van, édes lovam, mindjárt a farkadba kapaszkodnak a tündérek. - Ne félj, kicsi gazdám, csak vesd hátra a lóvakarót! Hátraveti a királyfi a lóvakarót, s lett abból mindjárt olyan sűrű rengeteg erdő, hogy madár sem tudott volna átrepülni közte. A tündérek már most csakugyan nem tudtak továbbmenni. Nagy dérrel-dúrral vissza kellett, hogy térjenek. Hogy a tündérektől megszabadultak, sorba elmentek az öregasszonyokhoz. Mind a háromnak vitt egy korsócska vizet a királyfi, s csak egy kortyot ittak belőle, úgy megfiatalodtak mind a hárman, hogy az csupa csuda volt. Továbbment a királyfi, s odaért abba a csárdába, ahol a két bátyja elvesztette pénzét, lovát s mindenét. Még most is ott voltak a bátyjai. A csaplárosnak dolgoztak, úgy fizették le a tartozásukat. Hanem a királyfi kiváltotta a bátyjait, s úgy indultak hárman hazafelé. Útközben elbeszélte, hogy milyen nagy szerencsével járt. Nem tetszett ez az idősebb királyfiaknak, szégyenlették erősen, hogy ők hiába indultak szerencsét próbálni. Összesúgtak-búgtak, az öccsüknek levágták kezét-lábát, s az út mellett egy kútba beledobták. Ők meg szépen hazamentek, vitték az örök ifjúság meg a halál vizét, s eldicsekedtek az apjuknak, hogy így meg úgy jártak be országot-világot, csakhogy teljesítsék szíve kívánságát. Hanem hiába, az öreg királynak ezután is sírt az egyik szeme, sírt, mert a legkisebbik fia nem került haza, s hiába dicsekedtek a bátyjai, nem tudták megmondani, hogy melyik az ifjúság s melyik a halál vize. Hát eközben a kicsi királyfival mi történt? A kicsi királyfival az történt, hogy áldott szerencsére a bátyjai egy csodaforrásba dobták. Csonka lába, karja egyszeriben kinőtt, kimászott a kútból, s szép csöndesen hazament. De elébb felöltözött szolgalegénynek, úgy ment azapja elé, s kérte, hogy fogadja fel kocsisnak. A királynak tetszett a szemrevaló legény, mindjárt felfogadta igáskocsisnak. Telt-múlt az idő, s az öreg király nem tudta, hogy melyik víz a másik. Kihirdettette az egész országban, hogy hat szekér aranyat ad annak, aki megmondja, hogy melyik az örök ifjúság s melyik a halál vize. Jöttek mindenfelől szerencsepróbálók, mesterkedtek mindenféleképpen, de egy sem tudta megmondani, melyik az örök ifjúság s melyik a halál vize. Akkor eléállott az igáskocsis, s megmutatta, hogy melyik korsóban van az örök ifjúság s melyikben a halál vize. Ivott is mindjárt az öreg király egy jónagyot az örök ifjúság vizéből, s abban a szempillantásban úgy megfiatalodott, akárcsak a fiai, olyan dali szép legény lett belőle. Örült a király szertelenül, no de nem sokáig tartott az öröme, mert ím, hozzák a hírt, hogy Tündér Ilona felkerekedett minden katonájával, s hogy aranyhidat építtetett a várától a város határáig. Ezen a hídon sétál be a városba, s kő kövön nem marad, de még egy élő lélek sem elevenen, ha a király hozzá nem küldi azt a fiát, aki merített az örök ifjúság meg a halál vizéből. Mit volt mit tenni, küldötte a király a legidősebb fiát. - Eredj fiam, ha csakugyan ott voltál, kérj pardont s gráciát* Tündér Ilonától. Megszontyolodott erősen a királyfi, de hiába, menni kellett. Hanem az aranyhídra nem mert rálépni, csak mellette ódalgott lesütött szemmel, s úgy ment Tündér Ilona elé. Kérdi Tündér Ilona:- No hát, te voltál az én váramban? - Én voltam - felelt a királyfi. - Ha te voltál, mondd meg, hogy áll az én váram? - Úgy, mint a többi, a földön. - Hát a kutam? - Úgy, mint a többi kút, a földben. - Hát az ágyam? - Mint a többi ágy, a földön. - Nem igaz - kiáltott Tündér Ilona -, nem voltál az én váramban! Mars vissza az apádhoz, s mondd meg neki, küldje ide azt a fiát, aki nálam járt. Hazamegy a királyfi nagy szégyenkezve, s most a király elküldte a középső fiát. De az éppen úgy járt, mint az idősebb. Még jobban, mert Tündér Ilona nagy haragjában lehúzatta, s ötvenet vágatott rá. Hazamegy a középső királyfi, s szörnyű nagy búnak ereszkedik a király. Szavát sem lehetett venni. Egyik szeme sem nevetett, sírt mind a kettő. Akkor aztán bement az igáskocsis, s mondta:- Felséges királyom, életem-halálom, kezedbe ajánlom, látom, hogy nagy a bánatod, hátha én segíthetek rajtad. - Nem segíthetsz te rajtam fiam, sokkal nagyobb az én bajom annál. Hej, csak volna itthon a legkisebbik fiam, búmat sem mondanám. Mondja az igáskocsis:- Felséges királyom, adjon nekem bíboros, bársonyos gúnyát, olyant, amilyen a két idősebb fiának van, s hátha akkor megvigasztalódik. "Jól van - gondolta a király - úgy lesz, ahogy lesz" - odaadta a legkisebb fia gúnyáját. Fölveszi magára a legény, s csak nézi, nézi a király, nagyot kiált: - Te vagy az, te vagy az, az én kedves fiam! Ment a királyfi, de mindjárt. Fölkapott a táltos lovára, s úgy vágtatott végig az aranyhídon. Mikor Tündér Ilona meglátta messziről, mondotta magában: "No, most az igazi jön. Ez volt s nem más az énváramban!" Ahogy ezt mondotta, előtte termett a királyfi, szalutált neki katonásan. - Itt vagyok, felséges királyné. Én voltam a te váradban. - No, ha te voltál, hogy áll az én váram? - A te várad, felséges királyné, a Kék-tenger hetvenhetedik szigetén van, aranykacsának a lábán áll, s forog szüntelenül. - Igazad van. Mondd meg nekem mostan, hogy áll az én kutam? - A te kutad a hálószobádban van. A két sarkában van két forrás. Az egyikben az örök ifjúság, a másikban a halál vize buzog. - Igazad van. Hát az ágyam hogy áll? - A te ágyad, fölséges királyné, ég s föld között lebeg, s virágos lajtorján lehet reá menni. - Te voltál az én váramban, te voltál - mondotta Tündér Ilona -, s enyém is vagy mostan! Ásó, kapa s a nagyharang válasszon el minket. Bezzeg lett nagy háborúságból mindjárt nagy vígasság, dínomdánom, hejehuja, lakodalom. Egyik szeme sem sírt a királynak, de nevetett mind a kettő. Mindjárt általadta egész királyságát a legkisebbik fiának. Nem volt egyéb gondja ezután, csak nevetett mind a két szeme. Még ma is élnek, ha meg nem haltak.

Forrás: https://www.nepmese.hu/mesetar/mesek/taltosmesek/az-oeroek-ifjusag-vize

Élt egyszer egy szegény ember, s annak annyi volt a gyermeke, mint a hangyaboly. A gyermekek sokszor harmadnapig sem kaptak egy falat kenyeret, olyan nagy szükség volt a háznál. A szegény ember azért elindult, hogy valami kevés ennivalót keressen a gyermekei számára. Amint megy egy erdős helyen, eleibe áll az ördög ember képében, s azt kérdi tőle: - Hova mész, te szegény ember? - Én megyek, hogy egy kis élelmet szerezzek a gyermekeimnek, ha valamihez nem fogok, mind meghalnak étlen - feleli a szegény ember. Arra azt mondja az ördög: - Azért egy tapodtat se menj tovább, majd én adok neked egy olyan portékát, amit ha okosan használsz, gazdag leszel, s nem lesz soha szükség a házadnál. Nesze ez a kicsi dió, ennek az a tulajdonsága, hogy akármit parancsolsz neki, mindjárt meglesz egyszeribe. - De hát én azért neked mit adjak? - azt kérdi a szegény ember. - Én nem kérek sokat - feleli az ördög -, csak azt add nekem, amit te nem tudsz a házadnál. A szegény ember gondolkodik, hogy mi volna az, amit ő nem tud. De semmi eszébe nem jutott, s minthogy erősen meg volt szorulva, odaígérte. Akkor az ördög átadta a diót a szegény embernek, s elváltak egymástól. Hazaérkezik a szegény ember a dióval, s kérdi a felesége: - Hát hoztál-e valami ennivalót? Mert szinte halunk éhen, úgy oda vagyunk! - Én, hallod-e, semmi ételfélét nem hoztam - azt mondja a szegény ember -, hanem hoztam egy ritka diót. Ezt pedig adta nekem egy ember, s az azt mondotta, hogy ennek a diónak akármit parancsoljak, minden éppen úgy lesz. - S ezt miért adta neked, mert tudom, hogy ingyen csak nem adta - kérdi a felesége. Azt mondja rá a szegény ember: - Nekem egyebet nem mondott, csak annyit, hogy amit én a házamnál nem tudok, azt adjam neki a dióért. Én gondolkodtam, de semmit se tudtam olyat, oda is ígértem. Arra fellobban a felesége, s azt mondja: - No, te pogány, mit tettél, látod-e, én most várok gyermeket, s te azt nem tudtad eddig, s eladtad előre a gyermekünket. - Már, feleség arról én nem tehetek, ennek most már úgy kell lenni - azt mondja az ember, s parancsol a diónak: - No, te kicsi dió, az én házam népének velem együtt étel, ital, ruházat s minden bőven legyen! S arra meglett minden, amit az ember mondott, s a háznép olyan jóllakott a legfinomabb ételekkel, ahogy többször sohasem. A gazda mármost még nagyobbra akart terjeszkedni, s parancsolta a diónak, hogy neki a kicsi háza helyett legyen egy szép kőháza, körülötte szép kertek, a mezőn, közel a faluhoz, az ő számára szép kaszálók s szántóföldek, azonkívül mindenféle marhák, majorságok. Meg is lett minden, éppen az ő kívánsága szerint. Gazdag ember lett a szegény emberből, s közben a feleségének is megszületett a gyermeke. Mikor a legderekasabban folytatnák a gazdaságot, egyszer egy estefelé hozzá megy két öreg ember, s szállást kérnek tőle éjszakára. Õ adott is szállást örömmel s jó vacsorát. Este, ahogy vacsorálnak, azt mondja a két öreg a beszéd között a gazdának: - Tudjuk mi, hogy az ördög eljön az éjjel, hogy ha lehet, elvigye a te legkisebb gyermekedet, akit te nem tudva, szorultságból odaígértél neki. Mi azért jöttünk, hogy az ártatlant megmentsük, hogy ne essék az ördög kezébe. Fogadd meg a mi szónkat: mikor lefekszünk, tegyél az asztalra az ablak mellé egy egész kenyeret, hadd legyen az ott az éjjel. A gazda az asztalra teszi a kenyeret, s azzal lefeküsznek, s elalusznak mind, ahányan voltak. Mikor legmélyebben aludnának, egyszer tova éjfél felé kinn az ablak alatt megszólal az ördög, s azt mondja: - Hallod-e, házigazda, tudod, mit ígértél nekem, mikor az erdőben találkoztunk? Add ki most, én azért jöttem. E szavakat a háziak közül senki sem hallotta, mivel mind aludtak, de a kenyér megszólalt az asztalon, s azt mondta: - Csak ülj veszteg odakint, várakozzál egy keveset, tűrj te is, mert én is eleget tűrtem s várakoztam. Engem még az elmúlt esztendőben ősszel elvetettek a földbe, egész télen ott ültem s várakoztam, várakozzál te is. Mikor kitavaszult az idő, akkor nőni kezdtem lassanként, s vártam, hogy nagyra nőjek, várj te is. Mikor az aratás eljött, valami horgas vassal nekem estek, levagdaltak, csomóba kötöttek, de tűrnöm kellett, tűrj te is. Azután szekérre raktak, egy rúddal lenyomtattak, a faluba vittek, s várakoztam, várakozzál te is. Ott asztagba raktak, rám tapodtak, hogy ropogtam bele, s tűrnöm kellett, tűrj te is. Onnan behánytak a csűrbe, valami összebogozott két darab fával agyba-főbe s két oldalba is jól megvertek, de tűrnöm kellett, tűrj te is. Onnan zsákba gyúrtak, malomba vittek, két keringő kő közé öntöttek, hogy egészen összeromlottam. De el kellett tűrnöm, tűrj te is. Onnan hazavittek, tekenőbe tettek, rám töltöttek valami sós vizet, s az öklükkel két óra hosszat dömöcköltek, gyúrtak, kínoztak engem. S akkor, ami legnagyobb kín a világon, egy behevített égő tüzes kemencébe behánytak egy nagy falapáttal, de tűrnöm kellett, tűrj te is. Ott jól megsütöttek, még meg is égettek, onnét kitettek, ide behoztak, egy nagy vaskéssel darabokra hasogattak. No, látod már, hogy én mennyit tűrtem, szenvedtem s várakoztam, tűrj s szenvedj, s várakozzál te is. Az ördög erősen bízott, hogy mihelyt a beszédnek vége lesz, övé lesz a gyermek, de abban bizony megcsalatkozott, mert éppen a beszéd végével megszólalt a kakas, s azontúl nem lehet neki hatalma az emberek között. Azért hát elfutott a maga országába. Így maradott meg a gazdának a kicsiny gyermeke. Jókor reggel a gazda jó reggelit adott a két öreg embernek, s megköszönte a feleségével együtt, hogy a fiacskájukat megmentették az ördög kezétől. A két öreg avval továbbutazott, s a szegény ember meg a felesége ma is gazdagon él, hacsak a kicsi diót el nem vesztették azóta.

Forrás: Kriza János Az álomlátó fiú - székely népmesék - Móra Ferenc Könyvkiadó Budapest - 1961

Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl volt, túlonnan túl, innenen innen, volt egy szegény özvegyasszony, s annak tizenkét fia s egy leánykája. Évelődött is szegény feje eleget, hogy mivel tudja eltartani ezt a tenger sok gyermeket, mert száraz kenyér is mikor volt, s mikor nem az asztalfiában. Jön haza egyszer a tizenkét fiú, körülfogták az anyjukat, hogy lépni sem tudott a szobában, s ahányan voltak, egyszerre mind kenyeret kértek, s csak az volt a híja, hogy kihúzzák a házból. Hát azt ugyan senki ne csudálja, hogy a szegény asszony elvesztette a béketűrését, aztán adott volna ám, ha lett volna, de nem volt: nagy elkeseredésében azt találta mondani: - Ó, Uram, bocsásd meg a bűnömet, bárcsak valami állattá változtatnád ezeket a fiúkat, nem bánom én, ha varjúvá is! Na, halljatok csudát, mi történt! Az történt, hogy abban a szempillantásban a tizenkét fiú varjúvá változott, s merthogy éppen nyitva volt az ablak: huss! kirepültek, s mire csak egy jajszót is mondhatott volna az anyjuk, úgy eltűntek, mintha a föld nyelte volna el! Haj, édes jó Istenem, nagy, erős búbánat nehezedett a szegény özvegyasszony szívére, éjjel-nappal folyt a könnye, mint a patak, s kesergett mindig, hogy az Isten úgy elvette volt az eszét, hogy olyan bolond beszédre nyíljék az ő szája. Kicsi kisleány volt még a szegény özvegyasszony leánykája, de tudta, hogy mért sír, mért kesereg az édesanyja, s azt mondta egyszer: - Lelkem, édesanyám, én többet nem nézhetem a sírását, elmegyek világgá, s addig vissza sem fordulok, míg a bátyáimat meg nem találom. Hiába beszélt a szegény asszony, hogy ne menjen, ha már kifogyott a tizenkét fiából, legalább őbelőle ne fogyjon ki: a kislány elbúcsúzott az édesanyjától keserves könnyhullatások közt, s elment világgá. Ment, mendegélt a kisleány hetedhét ország ellen, s egyszer egy nagy rengeteg erdőbe ért. A rengeteg erdőben talált egy kis házat, s bement oda nagy bátran. Egy öregasszony ült a kemence alatt, de olyan öreg, hogy az orra a térdét verte. Köszönti a kisleány illendőképpen: - Adjon isten, jó estét, öreganyám! Fogadja az öregasszony: - Köszönd, hogy öreganyádnak szólítottál, mert különben bekaptalak volna! Hát hol jársz itt, hol a madár sem jár? Mondja a kisleány: - Ó, lelkem, öreganyám, én tizenkét bátyámat keresem, akik varjú képében elrepültek hazulról, s azóta hírüket sem hallottuk. - No, bizony, én magam sem hallottam hírüket, te leányka, hanem ezen a rengeteg erdőn túl van egy kicsi kerek erdő, kerek erdőnek az aljában egy ilyenszerű házacska, amilyen az enyém, abban lakik az én néném, az talán útbaigazít. Merthogy éppen este volt, az öregasszony jó vacsorát adott a kisleánynak, aztán vetett neki jó puha ágyat, s lefektette, reggel pedig, mikor fölkelt a kisleány, adott neki egy pár aranykörtét. Megköszönte szépen a kisleány az öregasszony nagy jóságát, elbúcsúzott illendően, s azzal elindult a kerek erdő felé, azon az úton, amelyikbe az öregasszony beléállította. Estére kelve a kisleány a kerek erdő aljába ért, s kerek erdő aljában bement a kis házacskába. Hát ott csakugyan még öregebb asszony üldögélt a kemence alatt, s fonta a kendert nagy szorgosan. Köszönti a kisleány: - Adjon isten jó estét, öreganyám! - Szerencséd, hogy öreganyádnak szólítottál, mert különben bekaptalak volna! Ugyan bizony hol jársz itt, hol a madár sem jár? Mondja a kisleány, hogy mi járatban van. - Jaj, édes leányom - mondja az öregasszony -, hírét sem hallottam annak a tizenkét varjúnak, hanem innét hét hegyen s hét völgyön túl, kerek erdő aljában lakik az én néném, az talán útbaigazít. Ez az öregasszony is főzött neki jó vacsorát, vetett neki jó puha ágyat, s mikor reggel fölkelt a kisleány, adott neki egy pár aranyalmát, hadd menjen aztán isten hírével. Szépen beléállította egy ösvénybe, s ugyan lelkére kötötte, hogy abból ki ne térjen. Megköszönte a kisleány az öregasszony szíves jóindulatát, elindult az ösvényen, s meg sem állott, míg ahhoz a kis házacskához nem ért. De vagy volt öreg, vagy nem a másik két asszony, a nénjük olyan öreg volt, hogy az orra a földet verte, s azon pergette az orsaját. Köszönti a kisleány nagy bátran: - Adjon isten jó estét, öreganyám! - No, áldott szerencséd, hogy öreganyádnak szólítottál, mert különben bizony bekaptalak volna! De hol jársz itt, hol a madár sem jár? Mondja a kisleány, hogy a bátyjait keresi, akik elrepültek tizenkét varjú képében. - Hát bizony, ha azokat keresed, éppen jó helyen jársz - mondja az öregasszony -, mert én mindennap látom őket, itt repülnek el minden áldott nap az én házam felett, szörnyű károgással. Hanem így, ahogy vagy, el nem mehetsz hozzájuk, mert olyan magas sziklán laknak, hogy annak a teteje az eget veri. De ne búsulj, kisleányom, van nekem olyan csudaírem, hogy ha azzal megkenem két gyenge válladat, szárnyad nő, s bátyáidhoz repülhetsz. Hej, Istenem, megvigasztalódott a kisleány erre a beszédre, mindjárt levetette az ingecskéjét, az öregasszony pedig jól megkente a csudaírrel mind a két vállát. - No, most, kisleányom, vacsorálj s feküdjél le, reggelre olyan szárnyad lesz, hogy az Óperenciás-tengeren is túlrepülhetsz. Hát csakugyan reggel, mikor fölkelt a kisleány, olyan szép két szárnya volt két gyenge vállán, hogy csupa csuda. Az öregasszony adott még neki két aranydiót, s aztán isten hírével útnak eresztette. Megmutatta, hogy mely irányba repüljön, s a kisleány repült, csattogtatta szép sugár szárnyacskáit, hogy csak úgy suhogott bele a levegőég. Hét nap s hét éjjel folyton repült, akkor aztán fölért a szikla tetejére. Hát itt, Uram, Jézus, mit talált? Itt bizony egy olyan ragyogó aranypalotát talált, hogy a szeme is káprádzott a szertelen ragyogástól, ő bizony nem kérdé: szabad-e, nem-e, nagy bátran belép a palotába, végigmegy a tenger sok szobán, de ott ugyan egy élő lelket sem talált sehol. Volt minden szobában asztal, ágy, szék, s minden csupa aranyból, ezüstből, aztán kifordult a konyhára, s volt ott főzni-, sütnivaló annyi, hogy a szeme nem tudta belepni. - Ó, édes jó Istenem, ha itt laknának az én bátyáim! - sóhajtott a kisleány. De gondolta is, hogy itt laknak bizonyosan, mert megszámlálta, s éppen tizenkét szoba volt, minden szobában egy ágy. Hamarosan nekikészülődött, fölvetette a konyhát, pompás vacsorát főzött, tizenkét személyre terített, ki is tálalta, tizenkét tányérba levest meregetett, aztán mind a tizenkét tányérból evett egy keveset. Várta, várta, sokáig várta a bátyjait, de azok csak nem jöttek, s a kisleány erősen elálmosodott. Sorba nézegette, próbálgatta a tizenkét ágyat, hogy melyikbe feküdjék le, aztán mégiscsak a tizenkettedikben maradott. Abba szépen lefeküdt, s elaludt. Alighogy elaluvék a kislány, jön haza a tizenkét varjú nagy károgással s szárnycsattogtatással. De bezzeg volt nagy álmélkodás! A híja volt, hogy belepje a csuda. A konyhán valaki sütött-főzött, a szobákat valaki kisöpörte, az ágyakat megvetette, az asztalt megterítette. Azám, evett is mind a tizenkét tányérból, csipegetett a kenyérből. - Ugyan ki járhatott itt? Végigrepdesik a szobákat, sorbavizitálják az ágyakat, betekintenek, kukucskálnak az ágyak alá, s hát a tizenkettedik ágyban kit látnak! - Ez a mi húgocskánk! - károgott egyszerre a tizenkét varjú, s összecsattogtatták a szárnyukat nagy erős örömükben. Abban a szempillantásban fölébredt a kisleány, s hej, édes jó Istenem, volt öröm, de milyen öröm! Nem találták helyüket. - Ó, lelkem, testvéreim, csakhogy megtaláltalak - örvendezett a kisleány -, jertek haza velem, jertek, ne sirasson többet az édesanyánk! - Haj - sóhajtott a legidősebb varjú -, most még nem mehetünk veled, míg az átok alól fel nem szabadulunk. Eredj haza te magad, édes húgom, s mondd meg az édesanyánknak, hogy ha a hüvelykujját felhasítja, s kifolyó piros vérével tizenkét inget s gatyát varr nekünk, csak úgy szabadulhatunk fel az átok alól, akkor ismét fiúkká változunk. Mondd meg azt is, hogy amíg varr, senkinek egy szót se szóljon, máskülönben kárba megy keserves-kínos munkája. De csak egy pillantásig sem volt maradása a kisleánynak: repült haza az édesanyjához, szélnél sebesebben, még a gondolatnál is sebesebben. Mire hazaért, a szegény özvegyasszony betegre sírta magát, hogy ím, elvesztette a leányát is, s magára maradott, mint az útszéli fa. Na, most egyszerre vége szakadt a betegségnek s nagy szívbéli búbánatnak, ahogy hazajött a kisleány, s elmondta a bátyja üzenetét. Egyszeriben elévette a szegény asszony, ami vászna volt, szabott tizenkét inget s tizenkét gatyát, aztán felhasította a hüvelykujját, s ahogy folydogált a vér belőle, azonmódúlag húzta a tűbe, meg nem állott a keze, varrott éjjel-nappal. Jöttek hozzá a szomszédasszonyok, kérdezték, vallatták, hogy ugyan mért varr a vérével, mikor erősebb a cérna, de a szegény asszony egy szót sem szólt, míg mind a tizenkét inget s tizenkét gatyát meg nem varrotta. Mikor a tizenkettedik is kész volt, hát - csak hallgassatok ide! - berepült az udvarra nagy szárnycsattogtatással a tizenkét varjú, ott kétszer-háromszor körülrepdestek, s aztán - huss! - be a szobába. Ottan leszállottak a földre, megrázkódtak, s egyszeriben visszaváltoztak fiúknak. Hej, édes Jézusom, sírt a szegény asszony, de most már örömében. Jött az egész falu csudalátni. Aztán egy nap múlva, két nap múlva, visszament a tizenkét fiú az aranypalotába, onnét elhordozták a temérdek sok kincset, mit varjúlétükben gyűjtögettek, hordottak össze. Bezzeg volt ezentúl kenyér, de még kalács is annyi, hogy a kutyának is kalácsot vetettek. Aki nem hiszi, járjon utána.

Forrás: https://www.nepmese.hu/index.php/mesetar/mesek/varazs-mesek/a-tizenket-varju