Világszárnya Mesetár

Volt egyszer egy földhöz ragadt szegény ember. Mindennap kötött egy hát seprűt, elvitte a városba s úgy éldegélt a feleségével egyik napról a másikra. A város végén ácsorgott a Szerencse és az Áldás. Vetélkedtek, hogy melyik a hatalmasabb, melyik tud több jót csinálni. Mikor éppen legerősebben vitatkoztak, odaért a szegény ember egy jó hát seprűvel. Azt mondja az Áldás: - Tegyünk próbát; itt jő egy szegény seprűkötő ember. Ha én akarom, több seprűt nem hoz a vásárra. - Jól van - mondja a Szerencse - aztán én is próbálok egyet. Az lesz a hatalmasabb, amelyik gazdagabbá teszi a szegény embert. Majd meglátod, hogy én nyerek, mert a szegény ember a te ajándékod után is köt seprűt, de az enyém után hat ökörrel hordat a városba búzát, maga pedig paripán kevélykedik a szekér után. Megszólítja az Áldás a szegény embert s azt mondja neki: - No szegény ember, már elég ideje, hogy hordod a seprűt. Megsajnáltam sanyarú életedet; adok hát neked száz forintot, de többet aztán meg ne lássalak seprűvel. A szegény ember szépen megköszönte az ajándékot. A seprűkön túladott nagy szorgosan s azzal hazaindult, örvendezve a sok pénznek, amennyi még a nagyapjának sem volt soha. A feleségét azonban nem találta és mert nem volt egy istenadta jó zárós helye, a pénzt a korpás ládába tette, maga pedig elfutott az erdőre, hogy fát hozzon, hadd legyen mivel a felesége legalább vizet melegítsen. Ezalatt hazakerült a felesége. De hogy nem volt amiből ebédet készítsen, hirtelen felmérte a korpát, szaladt a szomszédba egy szűcs mesteremberhez s a korpán puliszkalisztet cserélt. Mire ura hazatért, már kész volt a puliszka. Mikor jóllakott, megyen a korpás ládához, hogy kivegye a száz forintot. Hát bíz ott nem volt se korpa, se pénz. - Hé asszony, hol a korpa? - Azon biz én puliszkalisztet cseréltem a szűcsnél - felelt az asszony. - De hát a száz forintot hová tetted? - Volt is kendnek száz forintja - pattogott az asszony - nem hogy kendnek, de még a nemzetségének sem. Szóból szó lett, a szegény embert elfogta a bosszúság, előkapta az ostort és ostorszónál indította a feleségét a szűcshöz. - Kiesett az eszetek kereke? - kérdezte a szűcs, mikor a száz forintot követelték - hiszen te magad öntötted a csávába a korpát! Mit volt mit tenni, pénz nélkül oldalogtak haza s a szegény ember ismét csak kiment az erdőbe, kötött egy hát seprűt s avval elindult a városba. A Szerencse már messziről meglátta s így kezdett incselkedni az Áldással: - Nézd csak, nézd, Áldás! ahol jön a szegény ember egy hát seprűvel. Az Áldás nagyon megharagudott, elébe ment a szegény embernek: - Hogy mer kend seprűt hordani? Ez elbeszélte, milyen szerencsétlenül járt a száz forinttal. 31 - No - mondja az Áldás - adok még százat, de többet meg ne lássalak seprűvel. A szegény ember nagy örömmel hazasietett, de a feleségét most sem találta otthon. Hamarjába a hamvas fazékba dugta el a pénzt. Kiment fáért az erdőre, mialatt a felesége is hazakerűlt a szomszédból. Egy csipetnyi liszt sem volt a háznál. Kapta a hamvas fazekat, futott vele a tímárhoz s puliszkalisztet cserélt rajta. A gazda, mikor jól hozzálátott a puliszkához, gondolta magában, hogy előveszi a pénzt, hadd lásson a felesége is nagy összeget. De bizony se hamunak, se pénznek se híre, se hamva. - Hé, asszony, hol a hamu? - A hamu? - nyelvelt az asszony - ott a kend hasában. - Hát a száz forint? Színét se látta annak a szegény asszony. Eléveszi az ostort a szegény ember s a feleségét addig kergeti vele, mig a tímárhoz nem értek. Kérik vissza a száz forintot. A tímár kapta a corholó kést s úgy kiverte házából a szegény embert feleségestűl, hogy csodájára gyűlt a falu. Mit volt mit tenni? A szegény ember elővette megint a kosarát, kiment az erdőre, kötött egy hátravaló seprűt s még aznap elvitte a városba. A Szerencse jó messziről megismerte s most még jobban incselkedett az Áldással. - Látod-e! Itt a szegény ember, hozza a seprűt! Az Áldás azt mondta: - Már én többet nem adok neki semmit, mert látom, nem életrevaló ember. Tégy vele, amit tetszik. Mikor a szegény ember odaért, azt mondta neki a Szerencse: - No, szegény ember, adok én neked egy krajcárt, mert látom, hogy nehezen keresed a mindennapi kenyeret. A szegény ember megköszönte szépen. Avval bement a városba, ott seprűjét eladta s vett az árán lisztet, sót, tojást, a krajcáron pedig vett három diót s úgy indult hazafelé. Útközben három gyermekre akadt, ezek majd kiásták egymásnak a szemét, úgy összevesztek valamin. Kérdezte a szegény ember: - Hát ti mi miatt veszekedtek, fiaim? - Nézze csak, bátyám uram - felelt az egyik - ezt a fényeset együtt leltük s most már nem tudunk megosztozni rajta. Az a fényes pedig egy darab gyémánt volt, amit sem a szegény ember, sem a gyermekek nem tudtak. Ne veszekedjetek, - mond a szegény ember - adjátok nekem, én adok nektek érte egy-egy diót. A gyermekek örömmel ráállottak, a szegény ember pedig hazavitte a kincset, feltette a gerendára. Beesteledik. Hát egyszer csak olyan világosság lesz a házban, mintha tíz gyertyát gyujtottak volna meg egyszerre. Megörvendett a szegény ember, gondolta magában, hogy ezután már éjjel is kötheti a seprüt, nem kell gyertyára gondolni s így valamicskével többet szerezhet. Amint így örvendezik, hallja, hogy egy szekér áll meg a háza előtt. Egy örmény kereskedő szólott be hozzá egy pipa tűzért, mert más házban már nem látott világot. Meglátja az örmény a ragyogó gyémántot s tüstént megismeri. Kérdi a szegény embertől, hogy mennyiért adná el, mert neki szüksége volna ilyen égő szerszámra a sok ide-oda járásban. 32 - Jaj, uram, drága portéka az - felelt a szegény ember. - Adok érte egy véka ezüst húszast - mondotta az örmény. - Jaj, uram, drága portéka az - kötötte meg magát a szegény ember. - No hát adok két vékát. - Nem én, uram, három vékán alól; annyit megér az testvérek között is. Kezet csaptak. Az örmény tudta, hogy mit vesz és szívesen adott érte három véka húszast. Mindjárt le is mérette a szekérről és behordatta a pénzt. A szegény ember is örvendett a vásárnak, mert nem tudta, hogy mit árul. Gondolta, hogy ebből telik gyertyára is, meg más egyébre is. Másnap megvett egy szép jószágot, vett szántót, kaszálót s még azon az őszön annyi szép búzát csépeltetett, hogy nem tudott betelni a gyönyörűségével. Vett hat szép ökröt, két lovat szekér elé, egyet hátast s a szent-mártonnapi vásárra olyan szekér búzát vitetett be a városba, hogy a hat ökör alig bírta. Ő maga a hátas lovára ült és kísérte nagy peckesen a búzás szekeret. A Szerencse s Áldás már ott állottak a város végén, mire odaért. Azt kérdi a Szerencse az Áldástól: - Ismered-e, Áldás, ezt az úri embert? - Nem én - felelt az Áldás - nem emlékszem rá. - Pedig ismerhetnéd - mondja a Szerencse - mert a te egyszeri seprüs embered. No ládd-e, hogy gazdag embert csináltam belőle egy krajcárral is. Az Áldás erre elszégyelte magát és azt mondta: - Igazad van; most már látom, hogy az áldás szerencse nélkűl nem sokat ér.

Forrás: 
Radó Vilmos (szerk.): Magyar gyermek- és népmesék: Első gyűjtemény, Magyar Elektronikus Könyvtár, 1962. Letölthető: https://mek.oszk.hu/11400/11479/pdf/11479.pdf 30-32.p

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy szegény, háborúból hazatérő katona. Ment egyik faluból ki, a másikba be, rongyosan szegény s éhesen. De bizony nem kínálták meg sehol egy falás kenyérrel vagy egy kicsi meleg levessel. Bekérezett egyik házhoz is, a másik házhoz is. Itt reá uszították a kutyát, ott meg olyan szegénynek tették magukat, hogy semmijük sincs. Hát, így ahogy menegetett, elhatározta magában, hogy megálljatok, a következő háznál, legyen az bárkié is, ott én főzök levest. Fel is vett a kapuból egy követ, s bement a legelső házhoz. Éppen egy öregasszonyé volt. - Jó napot, öreganyám! - Adjon isten, vitéz uram! - Hát, hogy s mint szolgál az egészsége? - Szolgál, ahogy szolgál, hát vitéz uramnak hogy szolgál? - Nekem is szolgál valahogy, csak éhes vagyok, ennék valamit, ha volna, ha adna szívesen. - Jaj, lelkem, vitéz uram, adnék én, ha volna. De én is olyan szegény vagyok, mint a templom egere. Semmim sincs, tiszta üres a kamarám, padlásom, mindenem. - Hát - azt mondja a katona - én nem vagyok annyira szegény, nekem van itt a zsebemben, né, egy jókora kő. Ebből én tudnék levest főzni, csak kéne egy üstöcske vagy fazék, amiben megfőzzem. - Hát azt éppen adhatok, mert fazekam van elég – nyugodott meg az öregasszony, csak nincs, amit beletegyek. Na, megmosta a katona a követ szépen, beletette a fazékba. Tüzet rakott az öregasszony. Vizet töltött a katona a kőre, s odatette főni. Egy jó hosszú fakanállal megkevergette. Leste az öregasszony. A katona még meg is kóstolta. - Hát jónak jó - csettintett a nyelvével-, de ha egy kicsi só volna benne, akkor még jobb lenne. - Hozok én sót, van nekem! Beletette a katona a sót, megkevergeti, s azt mondja: - Tudja, ha lenne egy kanálka zsírja, akkor aztán igazán jó lenne. - Van nekem az is, hozok én! - dicsekedett az öregasszony. Hozott egy kanál zsírt, azt is beleeresztették oda a fazékba. Kevergeti a katona, kóstolja, lesi az öregasszonyt. Azt mondja megint a katona: - Hát tudja-e, szoktam én kőleveskét főzni, de abban még kolbász is volt. Hogy az milyen jóízű! - Van nekem kolbászom is - ajánlotta az öregasszony -, hozok én egy darabot a kamarából. - Hozzon akkor két darabot, öreganyám, nekem is kell egy darab s magának is - szólt utána a katona. - Hozok, hozok! - Hozott az öregasszony két darab kolbászt. A katona beleeresztette azt is a fazékba. Kevergeti, kóstolja. - Tudja-e, ha van egypár szem pityókája, krumplija, azt meghántanánk, s ide beleaprítanánk, s még ha zöldségje is volna, az megadná a módját egészen. - Van nekem az is- húzta ki magát büszkén az öregasszony -, hozok én azt is. Hamar hozott egy kis sárgarépát, petrezselymet, pityókát, megtisztították s beletették a levesbe. Kevergeti a katona, ízleli, s odanyújtja a kanalat az öregasszonynak. - Kóstolja csak meg, most be jó! Megkóstolja az öregasszony, s igen nyalja a szája szélét. - Jaj, hát sohase hittem volna, hogy a kőből ilyen jó levest lehessen főzni. Még hagyták egy kicsit rotyogni, aztán megszólalt megint a katona: - Egypár szem rizskása is jó lenne, de ugye, az nincsen? - Van nekem az is - tüsténkedett az öregasszony. Hamar még egypár szem rizst is beleszórtak, s akkor megsimította elégedetten a hasát a katona. - Ez most már éppen olyan, amilyenre én szoktam főzni! Megvárták, hogy megfőjön. Kitöltött a katona egy nagy tányérral magának s eggyel az öregasszonynak, s jóízűen bekanalazták. Az öregasszony nem győzött csodálkozni, hogy lehet kőből ilyen jó levest főzni. Mikor aztán jóllaktak, odafordult a katonához. - Mondja, vitéz uram, nem adná el ezt a követ? Sokszor az sincs, amit főzzek, s ebből én milyen jó levest tudnék kotyvasztani. - Dehogynem! - vágta rá rögtön a katona. Elmosolyodott a bajusza alatt. Száz forintért bizony odaadom. Az öregasszony hamar odaadta a száz forintot, s a levesből, ami megmaradt kő, egy tiszta törlőruhába belegöngyölte, s félretette, hogy neki legyen, mikor levest akar főzni. A katona a száz forinttal a zsebében nagy gyorsan elbúcsúzott, nehogy az öregasszony meggondolja magát, s visszakérje. Most, hogy jóllakott, s volt száz forintja, vígan rótta az utat estig, amíg nem talált megint egy másik öregasszonyt, aki nem tudta, hogy kell főzni a kőlevest. Ott aztán újból jóllakott. Hogy milyen levest tudott főzni a szegény öregasszony abból a kőből, azt én nem tudom. Ezt a mesét Kalári néni mondta el nekem. Lehet, hogy kipróbálták, mikor még szegények voltak Bukovinában.
Forrás: 
Sebestyén Ádám: Az eltáncolt papucsok: Bukovinai székely népmesék, szerkesztette Kovács Ágnes, Budapest, Móra Ferenc Könyvkiadó, 1984.
Letölthető: https://www.nepmese.hu/mesetar/mesek/trefas-mesek/a-koleves 

Volt egyszer egy öreg király s annak három szép leánya. A fél lába már a koporsóban volt a királynak, szerette volna mind a három leányát férjhez adni. Hiszen ez nem is lett volna nehéz, mert három országa volt, mind a három leányára jutott hát egy-egy ország. Hanem amiképpen nincs három egyforma alma, azonképp a három ország sem volt egyforma. Azt mondta hát egyszer a király a leányainak, hogy annak adja a legszebbik országát, amelyik őt legjobban szereti.

Sorba kérdezte a leányokat, kezdette a legidősebbiken:

- Felelj nekem, édes leányom, hogy szeretsz engem?

- Mint a galamb a tiszta búzát - mondta a leány,

- Hát te, édes leányom? - kérdezte a középsőt.

- Én úgy, édesapám, mint forró nyárban a szellőt.

- No, most téged kérdezlek - fordult a legkisebbikhez -, mondjad, hogy szeretsz?

- Úgy, édesapám, ahogy az emberek a sót! - felelte a kicsi királykisasszony.

- Mit beszélsz, te haszontalan lélek! - förmedt rá a király. - Kitakarodj az udvaromból, de még az országomból is! Ne is lássalak, ha csak ennyire szeretsz!

Hiába sírt, könyörgött a királykisasszony, hiába magyarázta, hogy az emberek így meg úgy szeretik a sót - nem volt kegyelem: világgá kellett hogy menjen a kicsi királykisasszony.

Elindult keserves sírás közt a kicsi királykisasszony, s betévedt egy rengeteg erdőbe. Onnan nem is tudott kivergődni, szállást vert egy odvas fában, s ki-kijárt az erdőbe, szedett epret, málnát, szedret, mogyorót, s amit csak talált, úgy éldegélt egymagában.

Egyszer, mikor már egy esztendő is eltelt volt, arra vetődött a szomszéd királyfi, s ez megpillantotta a királykisasszonyt a málnabokrok közt. De a királykisasszony is észrevette a királyfit, s nagy ijedten beszaladt a fa odvába.

Utána megy a királyfi, s beszól:

- Ki van itt?

A királykisasszony meghúzódott az odúban, reszketett, mint a nyárfalevél, s egy szó nem sok, annyit sem szólt. Újra kérdi a királyfi:

- Hé! ki van itt? Ember-e vagy ördög? Ha ember, jöjjön ki, ha ördög, menjen a pokol fenekére!

A királykisasszony most sem mert szólni.

Harmadszor is kérdi a királyfi:

- Hé! ki van itt? Szóljon, ember-e vagy ördög, mert mindjárt belövök!

De már erre megijedt szörnyen a királykisasszony, s kibújt a fa odvából nagy szipogva-szepegve. Rongyos, piszkos volt a ruhája, szégyellte magát erősen, s keserves könnyhullatás közt mondta el a királyfinak, hogy ki s mi ő. Megtetszett a királyfinak a királykisasszony, mert akármilyen rongyos volt, akármilyen piszkos volt a ruhája, szép volt, kellemetes volt az arca. Szép gyöngén megfogta a kezét, hazavezette a palotájába, ott felöltöztette drága aranyos-gyémántos ruhába, s két hetet sem várt, de még egyet sem, azt gondolom, hogy még egy napot sem, de talán még egy órát sem, megesküdtek, s csaptak akkora lakodalmat, hogy no.

Telt-múlt az idő, a fiatal pár nagy békességben élt, úgy szerették egymást, mint két galamb. Azt mondta egyszer a király:

- No, feleség, én akkor, amikor először megláttalak, nem is igen firtattam, hogy miért kergetett el az apád. Mondd meg nekem a tiszta valóságot.

- Lelkem uram - mondja a királyné -, én másként most sem mondhatom. Azt kérdezte az édesapám, hogyan szeretem őt, s én azt feleltem: mint az emberek a sót.

- Jól van - mondta a király -, majd csinálok én valamit, tudom, visszafordul az édesapád szíve.

Hogy s mint fordítja vissza, arról semmit sem szólt a feleségének, hanem csak befordult a másik szobába, levelet írt az öreg királynak, s abban meghívta délebédre. Hát el is ment a levél másnap, s harmadnap jött a király hatlovas hintón. Fölvezette a fiatal király az öreg királyt a palotába, a palotájának a legszebb szobájába, ottan már meg volt terítve az asztal két személyre. Leülnek az asztalhoz, hordják az inasok a finomabbnál finomabb ételeket, de hogy szavamat össze ne keverjem, a fiatal király megparancsolta volt, hogy az öreg király számára minden ételt külön főzzenek, süssenek, s abba sót ne tegyenek.

No, ez volt csak az ebéd! Megkóstolja az öreg király a levest, merít belőle egy kanállal, kettővel, de le is tette mindjárt a kanalat, nem tudta megenni a levest, olyan sótalan volt. Gondolta magában az öreg király: ebből bizony kifelejtették a sót, de a sóbafőttben majd csak lesz. Nem volt abban annyi sem, mint egy mákszem. Hordták a pecsenyéket szép sorjában, de vissza is vihették, mert a vén király csak megnyalintotta, s bele sem harapott, olyan cudar sótalan, ízetlen volt mind a sok drága pecsenye.

De ezt már nem állhatta szó nélkül az öreg király:

- Hallod-e, öcsém, hát miféle szakácsod van neked, hogy só nélkül süt-főz?

- Sóval süt-főz ez máskor mindig, felséges bátyámuram, de én azt hallottam, hogy bátyámuram nem szereti a sót, megparancsoltam hát, hogy fejét vétetem, ha egy mákszem sót is tesz az ételekbe.

- No, öcsém, azt ugyancsak rosszul tetted, mert én erősen szeretem a sót. Kitől hallottad, hogy nem szeretem?

- Én bizony éppen a kigyelmed leányától, felséges bátyámuram - mondta a fiatal király.

Abban a szempillantásban megnyílik az ajtó, belépett a királyné, az öreg király legkisebb leánya.

Hej, istenem, örült az öreg király! Mert még akkor megbánta volt szívéből, hogy elkergette a leányát, s azóta ország-világ kerestette mindenfelé. Bezzeg, hogy most a legkisebbik leányának adta a legnagyobbik országát. A fiatal király mindjárt kezére vette azt az országot is, s még ma is élnek, ha meg nem haltak.

Forrás:
Benedek Elek (szerk.): Többsincs királyfi és más mesék, Magyar Elektronikus Könyvtár, 1902. Letölthető: https://mek.oszk.hu/00200/00232/html/01.htm#16