Világszárnya Mesetár

Volt egyszer egy öreg király s annak három szép leánya. A fél lába már a koporsóban volt a királynak, szerette volna mind a három leányát férjhez adni. Hiszen ez nem is lett volna nehéz, mert három országa volt, mind a három leányára jutott hát egy-egy ország. Hanem amiképpen nincs három egyforma alma, azonképp a három ország sem volt egyforma. Azt mondta hát egyszer a király a leányainak, hogy annak adja a legszebbik országát, amelyik őt legjobban szereti.

Sorba kérdezte a leányokat, kezdette a legidősebbiken:

- Felelj nekem, édes leányom, hogy szeretsz engem?

- Mint a galamb a tiszta búzát - mondta a leány,

- Hát te, édes leányom? - kérdezte a középsőt.

- Én úgy, édesapám, mint forró nyárban a szellőt.

- No, most téged kérdezlek - fordult a legkisebbikhez -, mondjad, hogy szeretsz?

- Úgy, édesapám, ahogy az emberek a sót! - felelte a kicsi királykisasszony.

- Mit beszélsz, te haszontalan lélek! - förmedt rá a király. - Kitakarodj az udvaromból, de még az országomból is! Ne is lássalak, ha csak ennyire szeretsz!

Hiába sírt, könyörgött a királykisasszony, hiába magyarázta, hogy az emberek így meg úgy szeretik a sót - nem volt kegyelem: világgá kellett hogy menjen a kicsi királykisasszony.

Elindult keserves sírás közt a kicsi királykisasszony, s betévedt egy rengeteg erdőbe. Onnan nem is tudott kivergődni, szállást vert egy odvas fában, s ki-kijárt az erdőbe, szedett epret, málnát, szedret, mogyorót, s amit csak talált, úgy éldegélt egymagában.

Egyszer, mikor már egy esztendő is eltelt volt, arra vetődött a szomszéd királyfi, s ez megpillantotta a királykisasszonyt a málnabokrok közt. De a királykisasszony is észrevette a királyfit, s nagy ijedten beszaladt a fa odvába.

Utána megy a királyfi, s beszól:

- Ki van itt?

A királykisasszony meghúzódott az odúban, reszketett, mint a nyárfalevél, s egy szó nem sok, annyit sem szólt. Újra kérdi a királyfi:

- Hé! ki van itt? Ember-e vagy ördög? Ha ember, jöjjön ki, ha ördög, menjen a pokol fenekére!

A királykisasszony most sem mert szólni.

Harmadszor is kérdi a királyfi:

- Hé! ki van itt? Szóljon, ember-e vagy ördög, mert mindjárt belövök!

De már erre megijedt szörnyen a királykisasszony, s kibújt a fa odvából nagy szipogva-szepegve. Rongyos, piszkos volt a ruhája, szégyellte magát erősen, s keserves könnyhullatás közt mondta el a királyfinak, hogy ki s mi ő. Megtetszett a királyfinak a királykisasszony, mert akármilyen rongyos volt, akármilyen piszkos volt a ruhája, szép volt, kellemetes volt az arca. Szép gyöngén megfogta a kezét, hazavezette a palotájába, ott felöltöztette drága aranyos-gyémántos ruhába, s két hetet sem várt, de még egyet sem, azt gondolom, hogy még egy napot sem, de talán még egy órát sem, megesküdtek, s csaptak akkora lakodalmat, hogy no.

Telt-múlt az idő, a fiatal pár nagy békességben élt, úgy szerették egymást, mint két galamb. Azt mondta egyszer a király:

- No, feleség, én akkor, amikor először megláttalak, nem is igen firtattam, hogy miért kergetett el az apád. Mondd meg nekem a tiszta valóságot.

- Lelkem uram - mondja a királyné -, én másként most sem mondhatom. Azt kérdezte az édesapám, hogyan szeretem őt, s én azt feleltem: mint az emberek a sót.

- Jól van - mondta a király -, majd csinálok én valamit, tudom, visszafordul az édesapád szíve.

Hogy s mint fordítja vissza, arról semmit sem szólt a feleségének, hanem csak befordult a másik szobába, levelet írt az öreg királynak, s abban meghívta délebédre. Hát el is ment a levél másnap, s harmadnap jött a király hatlovas hintón. Fölvezette a fiatal király az öreg királyt a palotába, a palotájának a legszebb szobájába, ottan már meg volt terítve az asztal két személyre. Leülnek az asztalhoz, hordják az inasok a finomabbnál finomabb ételeket, de hogy szavamat össze ne keverjem, a fiatal király megparancsolta volt, hogy az öreg király számára minden ételt külön főzzenek, süssenek, s abba sót ne tegyenek.

No, ez volt csak az ebéd! Megkóstolja az öreg király a levest, merít belőle egy kanállal, kettővel, de le is tette mindjárt a kanalat, nem tudta megenni a levest, olyan sótalan volt. Gondolta magában az öreg király: ebből bizony kifelejtették a sót, de a sóbafőttben majd csak lesz. Nem volt abban annyi sem, mint egy mákszem. Hordták a pecsenyéket szép sorjában, de vissza is vihették, mert a vén király csak megnyalintotta, s bele sem harapott, olyan cudar sótalan, ízetlen volt mind a sok drága pecsenye.

De ezt már nem állhatta szó nélkül az öreg király:

- Hallod-e, öcsém, hát miféle szakácsod van neked, hogy só nélkül süt-főz?

- Sóval süt-főz ez máskor mindig, felséges bátyámuram, de én azt hallottam, hogy bátyámuram nem szereti a sót, megparancsoltam hát, hogy fejét vétetem, ha egy mákszem sót is tesz az ételekbe.

- No, öcsém, azt ugyancsak rosszul tetted, mert én erősen szeretem a sót. Kitől hallottad, hogy nem szeretem?

- Én bizony éppen a kigyelmed leányától, felséges bátyámuram - mondta a fiatal király.

Abban a szempillantásban megnyílik az ajtó, belépett a királyné, az öreg király legkisebb leánya.

Hej, istenem, örült az öreg király! Mert még akkor megbánta volt szívéből, hogy elkergette a leányát, s azóta ország-világ kerestette mindenfelé. Bezzeg, hogy most a legkisebbik leányának adta a legnagyobbik országát. A fiatal király mindjárt kezére vette azt az országot is, s még ma is élnek, ha meg nem haltak.

Forrás:
Benedek Elek (szerk.): Többsincs királyfi és más mesék, Magyar Elektronikus Könyvtár, 1902. Letölthető: https://mek.oszk.hu/00200/00232/html/01.htm#16

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy szegény asszony és annak volt egy kis kakasa. A kiskakas egész nap ott kapirgált a szegény asszony háza előtt a szemétben, s egyszer bizony egy gyémánt félkrajcárra lelt. Megörült a szerencsének a kiskakas, hát még a szegény asszony, ám a török császár még boldogabb lett, jóllehet annak bizony temérdek pénze volt, a szegény asszonynak pedig semmije sem volt. A török császár bizony erővel elvette a kis kakas gyémánt félkrajcárját, betette azt is a kincseskamrájába, pedig az így is már roskadozott a sok kincstől. A kiskakas megharagudott és hangosan kiabálni kezdett: - Kukurikú, török császár, add vissza a gyémánt félkrajcárom! A török császár intett szolgálójának, aki megfogta a kis kakast és a kútba vetette. De a kis kakas csak elkezdte a kútban: –Szívd fel begyem a sok vizet! Arra a begye mind felszítta a sok vizet a kútban. A kiskakas hangosan kiabálni kezdett: - Kukurikú, török császár, add vissza a gyémánt félkrajcárom! A török császár intett szolgálójának, aki megfogta a kis kakast és az égő kemencébe vetette. De a kis kakas csak elkezdte a kemencében is: – Ereszd ki begyem a sok vizet, oltsd el vele a tüzet! Arra a begye mind eloltotta a tüzet a kemencében. A kiskakas hangosan kiabálni kezdett: - Kukurikú, török császár, add vissza a gyémánt félkrajcárom! A török császár intett szolgálójának, aki megfogta a kis kakast és a darazsakkal teli kasba vetette. De a kis kakas csak elkezdte a kasban is: – Szívd fel begyem a sok darázst! Arra a begye mind felszítta a sok darázst. A kiskakas hangosan kiabálni kezdett: - Kukurikú, török császár, add vissza a gyémánt félkrajcárom! A török császár intett szolgálójának, aki megfogta a kis kakast és bő bugyogójába tette, hogy fenekével agyonnyomja a kis kakast. De a kis kakas csak elkezdte ismét: – Ereszd ki begyem a sok darázst, csípje meg a császár farát! A kis kakas hangosan kiabálni kezdett: - Kukurikú, török császár, add vissza a gyémánt félkrajcárom! Felugrott erre a török császár, intett szolgálójának, aki megfogta a kiskakast és elvitte a császár kincseskamrájába, hogy keresse meg gyémánt félkrajcárját. De a kis kakas csak elkezdte ismét: – Szívd fel begyem a sok krajcárt! Arra a begye mind felszítta a császár pénzét. A kiskakas hazavitte a sok pénzt, odaadta a szegény asszonynak: gazdag asszony lett belőle. Máig is élnek, ha meg nem haltak.

Forrás: https://mek.oszk.hu/00500/00598/00598.htm#4

Érdekesség: A kis kakas gyémánt félkrajcárja volt az első színes magyar rajzfilm. Az 1951-ben készült film rendezője Macskássy Gyula, zeneszerzője a néhány évvel később Kossuth-díjjal kitüntetett Ránki György volt. Macskássy Gyula 1971. október 29-én hunyt el, Ránki György 1907. október 30-án született. Írásunkkal mindkét művészre emlékeztünk.

Volt egyszer egy földhöz ragadt szegény ember. Mindennap kötött egy hát seprűt, elvitte a városba s úgy éldegélt a feleségével egyik napról a másikra. A város végén ácsorgott a Szerencse és az Áldás. Vetélkedtek, hogy melyik a hatalmasabb, melyik tud több jót csinálni. Mikor éppen legerősebben vitatkoztak, odaért a szegény ember egy jó hát seprűvel. Azt mondja az Áldás: - Tegyünk próbát; itt jő egy szegény seprűkötő ember. Ha én akarom, több seprűt nem hoz a vásárra. - Jól van - mondja a Szerencse - aztán én is próbálok egyet. Az lesz a hatalmasabb, amelyik gazdagabbá teszi a szegény embert. Majd meglátod, hogy én nyerek, mert a szegény ember a te ajándékod után is köt seprűt, de az enyém után hat ökörrel hordat a városba búzát, maga pedig paripán kevélykedik a szekér után. Megszólítja az Áldás a szegény embert s azt mondja neki: - No szegény ember, már elég ideje, hogy hordod a seprűt. Megsajnáltam sanyarú életedet; adok hát neked száz forintot, de többet aztán meg ne lássalak seprűvel. A szegény ember szépen megköszönte az ajándékot. A seprűkön túladott nagy szorgosan s azzal hazaindult, örvendezve a sok pénznek, amennyi még a nagyapjának sem volt soha. A feleségét azonban nem találta és mert nem volt egy istenadta jó zárós helye, a pénzt a korpás ládába tette, maga pedig elfutott az erdőre, hogy fát hozzon, hadd legyen mivel a felesége legalább vizet melegítsen. Ezalatt hazakerült a felesége. De hogy nem volt amiből ebédet készítsen, hirtelen felmérte a korpát, szaladt a szomszédba egy szűcs mesteremberhez s a korpán puliszkalisztet cserélt. Mire ura hazatért, már kész volt a puliszka. Mikor jóllakott, megyen a korpás ládához, hogy kivegye a száz forintot. Hát bíz ott nem volt se korpa, se pénz. - Hé asszony, hol a korpa? - Azon biz én puliszkalisztet cseréltem a szűcsnél - felelt az asszony. - De hát a száz forintot hová tetted? - Volt is kendnek száz forintja - pattogott az asszony - nem hogy kendnek, de még a nemzetségének sem. Szóból szó lett, a szegény embert elfogta a bosszúság, előkapta az ostort és ostorszónál indította a feleségét a szűcshöz. - Kiesett az eszetek kereke? - kérdezte a szűcs, mikor a száz forintot követelték - hiszen te magad öntötted a csávába a korpát! Mit volt mit tenni, pénz nélkül oldalogtak haza s a szegény ember ismét csak kiment az erdőbe, kötött egy hát seprűt s avval elindult a városba. A Szerencse már messziről meglátta s így kezdett incselkedni az Áldással: - Nézd csak, nézd, Áldás! ahol jön a szegény ember egy hát seprűvel. Az Áldás nagyon megharagudott, elébe ment a szegény embernek: - Hogy mer kend seprűt hordani? Ez elbeszélte, milyen szerencsétlenül járt a száz forinttal. 31 - No - mondja az Áldás - adok még százat, de többet meg ne lássalak seprűvel. A szegény ember nagy örömmel hazasietett, de a feleségét most sem találta otthon. Hamarjába a hamvas fazékba dugta el a pénzt. Kiment fáért az erdőre, mialatt a felesége is hazakerűlt a szomszédból. Egy csipetnyi liszt sem volt a háznál. Kapta a hamvas fazekat, futott vele a tímárhoz s puliszkalisztet cserélt rajta. A gazda, mikor jól hozzálátott a puliszkához, gondolta magában, hogy előveszi a pénzt, hadd lásson a felesége is nagy összeget. De bizony se hamunak, se pénznek se híre, se hamva. - Hé, asszony, hol a hamu? - A hamu? - nyelvelt az asszony - ott a kend hasában. - Hát a száz forint? Színét se látta annak a szegény asszony. Eléveszi az ostort a szegény ember s a feleségét addig kergeti vele, mig a tímárhoz nem értek. Kérik vissza a száz forintot. A tímár kapta a corholó kést s úgy kiverte házából a szegény embert feleségestűl, hogy csodájára gyűlt a falu. Mit volt mit tenni? A szegény ember elővette megint a kosarát, kiment az erdőre, kötött egy hátravaló seprűt s még aznap elvitte a városba. A Szerencse jó messziről megismerte s most még jobban incselkedett az Áldással. - Látod-e! Itt a szegény ember, hozza a seprűt! Az Áldás azt mondta: - Már én többet nem adok neki semmit, mert látom, nem életrevaló ember. Tégy vele, amit tetszik. Mikor a szegény ember odaért, azt mondta neki a Szerencse: - No, szegény ember, adok én neked egy krajcárt, mert látom, hogy nehezen keresed a mindennapi kenyeret. A szegény ember megköszönte szépen. Avval bement a városba, ott seprűjét eladta s vett az árán lisztet, sót, tojást, a krajcáron pedig vett három diót s úgy indult hazafelé. Útközben három gyermekre akadt, ezek majd kiásták egymásnak a szemét, úgy összevesztek valamin. Kérdezte a szegény ember: - Hát ti mi miatt veszekedtek, fiaim? - Nézze csak, bátyám uram - felelt az egyik - ezt a fényeset együtt leltük s most már nem tudunk megosztozni rajta. Az a fényes pedig egy darab gyémánt volt, amit sem a szegény ember, sem a gyermekek nem tudtak. Ne veszekedjetek, - mond a szegény ember - adjátok nekem, én adok nektek érte egy-egy diót. A gyermekek örömmel ráállottak, a szegény ember pedig hazavitte a kincset, feltette a gerendára. Beesteledik. Hát egyszer csak olyan világosság lesz a házban, mintha tíz gyertyát gyujtottak volna meg egyszerre. Megörvendett a szegény ember, gondolta magában, hogy ezután már éjjel is kötheti a seprüt, nem kell gyertyára gondolni s így valamicskével többet szerezhet. Amint így örvendezik, hallja, hogy egy szekér áll meg a háza előtt. Egy örmény kereskedő szólott be hozzá egy pipa tűzért, mert más házban már nem látott világot. Meglátja az örmény a ragyogó gyémántot s tüstént megismeri. Kérdi a szegény embertől, hogy mennyiért adná el, mert neki szüksége volna ilyen égő szerszámra a sok ide-oda járásban. 32 - Jaj, uram, drága portéka az - felelt a szegény ember. - Adok érte egy véka ezüst húszast - mondotta az örmény. - Jaj, uram, drága portéka az - kötötte meg magát a szegény ember. - No hát adok két vékát. - Nem én, uram, három vékán alól; annyit megér az testvérek között is. Kezet csaptak. Az örmény tudta, hogy mit vesz és szívesen adott érte három véka húszast. Mindjárt le is mérette a szekérről és behordatta a pénzt. A szegény ember is örvendett a vásárnak, mert nem tudta, hogy mit árul. Gondolta, hogy ebből telik gyertyára is, meg más egyébre is. Másnap megvett egy szép jószágot, vett szántót, kaszálót s még azon az őszön annyi szép búzát csépeltetett, hogy nem tudott betelni a gyönyörűségével. Vett hat szép ökröt, két lovat szekér elé, egyet hátast s a szent-mártonnapi vásárra olyan szekér búzát vitetett be a városba, hogy a hat ökör alig bírta. Ő maga a hátas lovára ült és kísérte nagy peckesen a búzás szekeret. A Szerencse s Áldás már ott állottak a város végén, mire odaért. Azt kérdi a Szerencse az Áldástól: - Ismered-e, Áldás, ezt az úri embert? - Nem én - felelt az Áldás - nem emlékszem rá. - Pedig ismerhetnéd - mondja a Szerencse - mert a te egyszeri seprüs embered. No ládd-e, hogy gazdag embert csináltam belőle egy krajcárral is. Az Áldás erre elszégyelte magát és azt mondta: - Igazad van; most már látom, hogy az áldás szerencse nélkűl nem sokat ér.

Forrás: 
Radó Vilmos (szerk.): Magyar gyermek- és népmesék: Első gyűjtemény, Országos Széchényi Könyvtár, Magyar Elektronikus Könyvtár, 1962. Letölthető: https://mek.oszk.hu/11400/11479/pdf/11479.pdf 30-32.p

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy király. Ennek a királynak volt három fia. Hát ezek a fiúk már mind házasodnivalók voltak.

Azt mondta az apjuk, hogy házasodjanak meg. Fellökött a levegőbe három pálcát, minden fiúnak a részére egyet, és azt mondta, kinek amerre esik a pálcája, arra kell menni nősülni.

A nagyobbik fiúnak a grófkisasszonyok felé hullott a pálcája, a középső fiúnak a bárókisasszonyok felé, a legkisebb fiúé pedig egy sűrű erdő felé hullott.

El is indultak a fiúk, de a kisebbik nagyon búsult. Azon gondolkozott, hogyan tud ő menyasszonyt kapni az erdőben.

Ahogy ment, mendegélt az erdőben, talált egy kis macskacicót. A macskacicó folyton nyávogott utána. Azt mondja a királyfi:

- Felséges királyapám azt tanácsolta, hogy errefelé jöjjek házasodni, de én itt nem találok leányt.

Azt mondja a macskacicó:

- Ne búsulj, én elmegyek tehozzád!

Addig nem tudott a királyfi hazamenni, amíg meg nem ígérte, hogy feleségül veszi a cicát.

A másik két testvére már otthon volt. Azok örültek, mert szép menyasszonyt kaptak. Az apjuk kérdezte sorra, hogy kinek milyen a menyasszonya. A legnagyobbik mondta, hogy az övé grófkisasszony, a közbelső mondta, hogy az övé bárókisasszony, a legkisebb azt mondta, hogy majd meglátják.

Na, akkor a király azt parancsolta, hogy menjen el minden vőlegény a menyasszonyához, és hozzon egy szép virágcsokrot.

A két nagyobbik fiú örömmel ment a menyasszonyához, de a kisebbik nagyon búsult.

Mikor odaérkezett az erdő szélére, a cicó már várta. Látta, hogy nagyon búsul. Azt mondja neki:

- Édes kicsi mátkám, csak azt a szomorú arcodat ne látnám! Mondd meg, miért búsulsz?

- Hogyne búsulnék, mikor felséges királyapám azt parancsolta, hogy mindenik vőlegény vigyen a menyasszonyától egy virágcsokrot. Hát én a macskacicótól hogy vigyek?

- Ne búsulj, csak feküdj le és aludj - mondta a cicó.

Akkor megkapart egy nagy odvas fát, és sok kis macskacicó jött elő. Egyik cicó ezüstvirágot hozott, a másik aranyvirágot, a harmadik gyémántvirágot, s a menyasszony összeillesztgette mind egy csokorba.

A másik két királyfi már otthon volt, a kicsi későre ért haza. A király azt mondta, hogy nagyon szép a csokor, mindeniké nagyon szép, de a legkisebbé a legszebb.

Kérdezték, hogy mondja meg már, ki a menyasszonya, de csak azt felelte, hogy majd meglátják.

Telt-múlt az idő, egy hét múlva újra azt parancsolta a király, hogy menjen mindenik a menyasszonyához, és hozzon egy kendőt.

Elmentek a királyfiak, a két nagyobb nagy örömmel, de a kisebbik csak nagyon búsult. Mikor odaért az erdő szélére, a cicó már várta. Azt mondja:

- Édes kicsi mátkám, csak azt a szomorú arcodat ne látnám! Mondd meg, miért búsulsz?

- Hogyne búsulnék, mikor most kendőt kell vigyek a menyasszonyomtól. Hát a cicó nem tud szőni.

- Ne búsulj, csak feküdj le és aludj.

Megint megkaparta az odvas fát, előjöttek a kis cicók. Egyik aranyszálat, a másik ezüstszálat, a harmadik gyémántszálat hozott. A menyasszony megszőtte.

Amikor hazaérkeztek, a király megnézte a kendőt. A két nagyobbik fiúnak azt mondta, hogy hát szép, szép a kendő, amit hoztak, de a legkisebbnek azt mondta, hogy ez nagyon szép.

- Mondd meg: ki a menyasszonyod?

- Majd meglátjátok!

Megint telt az idő. Nemsokára a király azt mondta, hogy most már hozza el mindenik a menyasszonyát. A két nagyobbik örvendezve ment a menyasszonyáért, de a legkisebb most már igazán nagyon búsult. Arra gondolt: hogyan vigye ő a macskacicót haza? Még eddig minden megvolt, ami szükséges, de most már nincs mit tenni, csak be kell mutatni.

A macskacicó ott várta az erdőszélen.

Megint azt mondja neki:

- Édes kicsi mátkám, csak azt a szomorú arcodat ne látnám! Mondd, miért búsulsz?

- Hogyne búsulnék, mikor felséges királyapám azt parancsolta, hogy mindenik vigye haza a menyasszonyát. Én téged, cicót, hogy vigyelek?

- Ne búsulj, csak feküdj le és aludj!

A királyfi gondolta, hogy most nem alszik el, de csak nem tudott magának parancsolni, és csak elaludt.

Amikor felébredt, egy gyönyörű szép királyi palotában ébredt fel, és egy nagyon szép királykisasszony volt mellette. Azt se tudta, hogy mit csináljon! Nagyon meg volt ijedve. De a királykisasszony azt mondta neki, hogy ne búsuljon, mert ő az, akit macskacicó képében megkért, de ő el volt átkozva, hogy addig mindig macskacicó legyen, amíg valaki meg nem kéri macskacicó képében.

- Macskacicó voltam, most te megkértél, és visszaváltoztam királykisasszonynak.

Voltak ott a királyi palotában inasok; kocsisok, szobalányok, gyönyörű szép hintó, lovak. Beült a királyfi a királykisasszonnyal a hintóba, tizenkét ló húzta. Így mentek hazafelé.

Mikor hazaértek, már odahaza állott a lakodalom a legjavában. Mikor észrevették az őrök, hogy jönnek, a királynak hírt adtak, hogy jön más országból a király vendégségbe.

Mikor odaérkeztek, akkor látta a király, hogy az az ő fia és a menyasszonya. Nagyon csodálkoztak, hogy soha nem mondta meg, hogy az ő menyasszonya kicsoda. De ez a menyasszony volt a legeslegszebb.

Megtartották a lakodalmat. Incidától Boncidáig ért a vége. Itt a mese vége!

Forrás: https://mek.oszk.hu/00200/00236/html/02.htm#cim83

Volt egyszer egy király s annak három szép lánya. Ez a király egyszer, mikor a vásárra ment, kérdezte a lányaitól:

- No, lányok, mit hozzak nektek a vásárról?

Azt mondta a legidősebb:

- Hozz nekem, édesapám, aranyruhát.

Azt mondta a középső:

- Nekem pedig ezüstruhát.

- Hát neked mit hozzak? - kérdezte a legkisebbiket.

- Nekem, édesapám - mondta a legkisebb királykisasszony -, szóló szőlőt, mosolygó almát s csengő barackot.

- Hm - csóválgatta fejét a király -, még ezt sem hallottam, de ha van ilyen a világon, majd hozok én neked, lányom.

Elment a király a vásárra, s vett is mindjárt aranyruhát a legidősebb lányának, ezüstöt a középsőnek, de szóló szőlőt, mosolygó almát s csengő barackot nem talált, pedig végigjárt minden boltot.

Búsult a király, hogy éppen a legkedvesebb lányának nem teljesítheti a kívánságát. "No - gondolta magában -, csak érjek haza, kihirdettetem az országban, hogy akinek van szóló szőlője, mosolygó almája, csengő barackja, csak hozza az udvaromba, annyi aranyat adok érte, hogy holtig úr lesz abból."

Ahogy ezt éppen így elgondolná, nagyot zökken a hintaja, s úgy megragad a sárban (mert nagy sár volt ám), hogy a paripák meg sem tudtak mozdulni. Eleget rittyegtetett, pattogtatott, káromkodott a kocsis, de a paripák úgy állottak egy helyben, mintha odacövekelték volna őket.

Mérgelődött a király, de nagyon. Hogyisne mérgelődött volna, mikor a paripái máskor kis híja volt, hogy lerúgják a csillagot az égről, s most ezt a könnyű hintót sem tudták megmozdítani. Nosza, emberekért küldött a faluba. Szaladt is a falu népe lovastul, ökröstül, kutyástul, macskástul annak a hírére, hogy elakadt a király hintaja. De bizony hiába csődült össze a falu, meg sem tudták mozdítani a hintót.

Egyszer csak, amint ott kínlódnának, odasompolyodik egy disznó, s mondja a királynak:

- Röf-röf-röf, felséges királyom, add nekem a legkisebb lányodat, s egyszeribe kiszabadítlak lovastul, hintóstul, mindenestül.

Szeme-szája elállt a királynak a nagy álmélkodástól: hát ez aztán mi az isten csodája!

De mit gondolt, mit nem, azt mondta a disznónak:

- Jól van, hadd lám, mit tudsz. Itt a kezem, nem disznóláb, ha kiszabadítasz, neked adom a legkisebb lányomat.

A disznónak sem kellett több, az orrát bedugta a kerékfentők közé, egyet lódított a keréken, s azzal - hopp! - csak úgy kirepült a kocsi a sárból, nekiiramodtak a paripák, s egy pillantásra hazaröpítették a királyt.

Ahogy hazaért a király, előszedte az aranyruhát, ezüstruhát, s átaladta a két idősebb lányának. A legkisebb lánynak azt mondta nagy búsan:

- Látod, látod, lányom, miért nem kívántál te is ruhát, mert szóló szőlőt, mosolygó almát s csengő barackot nem találtam az egész vásárban.

De még jó kereken ki sem mondhatta, hallja, hogy jön a disznó nagy röfögéssel. Kinéz az ablakon nagy ijedten, s hát látja, hogy az csakugyan az a disznó, amelyiknek a legkisebb lányát ígérte. S a beste állatja még taligát is hozott magával, bizonyosan azon akarja elvinni az ő legkedvesebb lányát.

Az ám, fel is röfögött az ablakba mindjárt:

- Röf-röf-röf, felséges királyom, eljöttem a lányodért. Röf-röf-röf, küldd le, hadd viszem a taligámon.

"Megállj - gondolta magában a király -, majd küldök én neked lányt!" Nagy hirtelen felöltöztettek egy parasztlányt szép aranyos ruhába, s leküldték a disznóhoz. De hiszen nem volt ez olyan feje lágyára esett disznó! Felröfögött a királynak:

- Röf-röf-röf, felséges királyom, ez nem a te lányod!

Hej, még csak most bánta meg igazán a király, hogy olyan nagy bolondot csinált, s még kezet is adott egy koszos disznónak!

Hát még a kicsi királykisasszony! Úgy sírt, úgy jajgatott, hogy zengett belé a palota, s azt mondta, inkább itt pusztul el menten, semhogy disznónak legyen a felesége.

De hiába sírt, hiába jajgatott, a földhöz is hiába vágta magát, a király azt mondta keserves könnyhullatás közt:

- Már hiába, édes lányom, neki ígértelek, menned kell.

Hanem közben megint gondolt egyet a király: felöltöztette a lányát rongyos, piszkos ruhába, s úgy küldte le. Hátha így majd nem tetszik a disznónak.

No hiszen, ezt ugyan rosszul gondolta! A disznó, mikor meglátta a királykisasszonyt, majd kiugrott a bőréből nagy örömében. Felkapta a lányt, szépen a taligára ültette, s vitte nagy röfögéssel:

- Röf-röf-röf, ne sírj, királykisasszony, jó dolgod lesz nálam.

Sírt a királykisasszony keservesen, de a disznó csak röfögött:

- Röf-röf-röf, ne sírj, királykisasszony, mindjárt otthon leszünk.

De még csak akkor vette elő a sírás igazán a királykisasszonyt, mikor a disznó megállt egy ól előtt, abba bevezette, ott a piszkos szalmára leültette.

- Röf-röf-röf, ez az én házam, királykisasszony!

Aztán megkínálta kukoricával:

- Röf-röf-röf, egyél, királykisasszony!

A királykisasszony csak sírt, sírt, míg az álom el nem nyomta.

- Röf-röf-röf - mondta a disznó -, csak aludjál, királykisasszony, holnap a bánatod örömre változik.

Aludt, aludt a királykisasszony, s másnap délig fel sem ébredett. Déli harangszóra kinyitja a szemét, s hát - láss csodát! - majd megvakul a szertelen ragyogástól! Disznóólban feküdt le, s ihol, palotában ébredett föl. Szalmára feküdt, s ihol, most selyem derékaljon fekszik. És ahogy kinyitotta a szemét, egy sereg lány szaladt az ágyhoz, és kérdezték nagy szívességgel:

- Mit parancsol, felséges kisasszony?

Egyszeribe hoztak neki szebbnél szebb ruhákat, csak úgy csillogtak ezüsttől, aranytól, gyémánttól, s felöltöztették módisan. Aztán bevezették a szomszéd szobába. Hát ott ül a terített asztalnál egy dali szép ifjú, szalad elébe, a kezét megfogja, s asztalhoz vezeti. És mondja neki a dali szép ifjú:

- Ülj le ide bátran, szép királykisasszony. Tied itten minden, amit a szemed lát. Tied vagyok én is, ha meg nem vetsz engem.

- Hát te ki vagy s mi vagy? - kérdezte a lány.

Mondta erre az ifjú:

- Majd elmondom neked, szépségem. Gyere most a kertbe.

Szépen a karjára vette a királykisasszonyt, s lementek a kertbe. S hát, amint lemennek, elejébe hajlik egy kis szőlőtőke, s szólnak a fürtjei:

- Szakíts le, szakíts le, szép királykisasszony!

- Ez a szóló szőlő! - mondta az ifjú.

Mentek tovább, s hát egy almafáról olyan szépen mosolyognak le rá a pici piros almák.

- Látod, itt van a mosolygó alma - mondta az ifjú.

Továbbmentek, s csak megcsendül egyszerre az egész kert! Néz a királykisasszony erre-arra, s kérdi:

- Mi cseng olyan szépen?

- Nézd - mondja az ifjú -, ott az a barackfa. Csengő barack terem rajta!

Hej, édes istenem, örült a királykisasszony, azt sem tudta, sírjon-e, nevessen-e nagy örömében.

- Látod - mondta az ifjú -, van az én kertemben szóló szőlő, mosolygó alma, csengő barack, amit te kívántál. Itt maradsz-e mostan, leszel-e a feleségem?

Nem kérette magát a királykisasszony, nyakába borult a szép ifjúnak, és azt mondta:

- Itt maradok biz én, ásó, kapa s a nagyharang válasszon el tőled.

Az ifjú aztán elbeszélte neki, hogy ő királyfi volt, de egy gonosz tündér disznónak varázsolta, s azzal átkozta meg, hogy mindaddig az maradjon, míg nem akad egy lány, aki szóló szőlőt, mosolygó almát és csengő barackot kíván.

Még aznap hírül adták a királykisasszony apjának, hogy csak jöjjön egész udvarával a lakodalomra. De bezzeg csaptak is hét országra szóló lakodalmat.

Még ma is élnek, ha meg nem haltak.

Forrás: https://mek.oszk.hu/00200/00236/html/02.htm#cim84

Egyszer volt, hol nem volt, volt az egyik faluban egy olyan asszony, akinek sohase volt gyermeke. Egyszer aztán elszólta magát az asszony, hogy nem bánná már, ha a jóisten egy kutyakölyköt adna neki, azt is felnevelné, csak legyen, akiben öröme teljék. Telt-múlt az idő, egyszer csak született neki egy gyermeke, de az nem gyerek volt, hanem egy kismalac. Akkor jutott csak eszébe az asszonynak, hogy ő egyszer elszólta magát. De hát mit csináljon, ha már megvan, csak fel kell nevelje! Már iskolába jártak a hatéves gyermekek. A kismalac is odafejlődött, hogy már egy korba került velük. Összeültek az asszonyok, ahogy szoktak, beszélgetni. Pirosmalac mindig ott ült az anyja mellett, mindig ott kuncogott. - Hallja-e, komámasszony, ez a kismalac azért visít, mert menne az iskolába a többi gyerek után. - Hát ne űzzenek már énbelőlem csúfságot! - mondta a Pirosmalac anyja. Nagyon szégyellte, hogy neki csak egy ilyen gyereke van. No de a többi asszony addig beszélt neki, amíg csak elküldte Pirosmalacot az iskolába. Ott meg visított a tanító úrra. A tanító, hogy elhallgattassa, odalökött neki egy könyvet. Mindjárt elhallgatott Pirosmalac. A kis orra járt betűről betűre. Tanult olvasni. Egyszer a gyerekek elindultak, hogy mennek földiepret szedni. A kismalac is menni akart, de az anyja nem akarta engedni. Hanem a szomszédasszonyok addig beszéltek, hogy csak elengedte. A többi gyermek kosarat vitt, a kismalacnak is kellett. A kis orrára tették, s azzal elindultak. A szomszédban volt egy kisfiú, éppen annyi idős, mint Pirosmalac. Az anyja a lelkére kötötte, hogy nagyon vigyázzon a kismalacra. A fiú meg is fogadta a szavát. Május hónap volt, mikor ért a földieper. Kimentek mind együtt az erdőre. A kismalac elmaradt a többitől, levetette a malacbőrt. Hát mikor levetette, hetedhét országon olyan szép teremtés nem volt sem Dunán innen, sem Tiszán túl. Hamar teleszedte a kosarát, akkor aztán újra felvette a malacbőrt, s ment a többi után. A szomszéd fiú ezt mind látta, de egy szót sem szólt. - Hát, Pirosmalac csúffá tett bennünket! - mondták a gyerekek, mert sokkal több epret szedett, mint ők. Mentek hazafelé. A szülők már sokallották, hogy a gyermekek oda vannak, kiállottak az útra. - Nézzétek csak, Pirosmalac is hoz földiepret! Ki szedte tele a kosarát? - Pirosmalac! - mondta a fiú, de egy árva szót sem szólt arról, hogy ő mit látott. Mikor kikerültek az iskolából, eljártak a fiúk a lányokhoz estézni. A fiú elment estézni Pirosmalacékhoz. Az apja meg az anyja csak nézték s sopánkodtak, hogy vajon mit akarhat ez a szegény fiú ettől az oktalan állattól. De a fiú nem tágított, csakis oda járt. Egyszer eljött az ideje, hogy a legény megházasodjon. - Kit veszel el, fiam? - A szomszédban való Pirosmalacot. - Ne hozz szégyent a fejünkre, fiam! Ládd, tisztességben megvénültünk, most akarsz hírbe tenni bennünket? De a fiú kötötte magát, hogy ő csakis Pirosmalacot veszi el. Összeszedte a komáit, elmentek kérőbe. Azt mondja az apja, mikor odaértek: - Az én fiam soha meg nem házasodik, ha Pirosmalacot hozzá nem adják. Pirosmalacot is megkérdezték, az meg mozgatta a fejét, hogy igen. Jegyben jártak aztán addig-ameddig. A lakodalomban ott volt az egész falu, de még a szomszéd falu is; ha eddig nem láttak csodát, hát lássanak most. Pirosmalac ott ült a legény mellett a menyegzőn. Akinek kedve volt, az mulatott, akinek nem, csak nézte. A vacsoránál a vőlegény elfoglalta a főhelyet, hozzáfogtak vacsorázni. Mikor megvacsoráltak, a fiatalok felmentek a padlásra, mert akkoriban az volt a szokás. A vőlegény az anyjának elmondott mindent. Azt is megmondta, hogy mikor ő lelöki a malacbőrt, az anyja égesse el. Csináltatott titokban menyasszonyi ruhát is, olyat, hogy gyönyörűség volt nézni. Bandaszónál mentek fel, avval jöttek le. Volt bánat, amilyen volt, de lett olyan öröm, hogy ki se lehet mondani. Mindenkinek tetszett, mindenki csodálkozott, mert még senki se látott olyan szép menyasszonyt, mint amilyen Pirosmalacból lett! Volt a faluban egy öreg legény, Szakács János. Azt mondja az anyjának: - Anyám, én megházasodok. - Kit vennél el, fiam? - A szomszédban van egy koca, azt. Hát az idős legény öt-hat embert megkért, hogy menjenek el vele megkérni a szomszéd kocáját. Eleget erősködött a szomszéd: - Oktalan állat az, nem Pirosmalac. Szaporára tartjuk mi azt, nem férjhez adni. De a kérők csak mondták a magukét. Mennek az ólba, a koca ugrott az ajtóra. A hordókötelet előkerítették. A négy lábát összekötötték, de kegyetlenül visított. Amikor a legény meg akarta csókolni, hát, uramfia, majd leharapta az orrát! No, lett is nevetés a faluban. Mindenki tudta, hogy Pirosmalac nincs több. Eddig volt, mese volt.

Forrás: szerk. Kovács Ágnes Icinke-picinke - Móra Ferenc Könyvkiadó Budapest - 1972
Országos Széchényi Könyvtár, Magyar Elektronikus Könyvtár
https://share.google/7aiZq7hJGyUbPhWrF 

Volt a világon egy kis malac, annak volt egy kis háza egy nagy rengeteg erdő közepén. Egyszer, amint ebben a kis házban főzögetett magának, odamegy egy nagy, ordas farkas, beszól az ajtón: - Eressz be, kedves malackám, nagyon hideg van idekint, fázom. - Nem eresztelek biz én, mert megeszel. - Ereszd be hát legalább az egyik hátulsó lábam. A kis malac beeresztette az egyik hátulsó lábát. Hanem alattomban odatett egy nagy fazék vizet a tűzhöz. Kicsi idő múlva megint megszólalt a farkas: - Ugyan, kedves kis malackám, ereszd be a másik hátulsó lábam is. A kis malac beeresztette azt is. De a farkas azzal se érte be, hanem egy kis idő múlva megint beszólott: - Kedves kis malackám, ereszd be a két első lábam is. A kis malac beeresztette a két első lábát is; de a farkasnak az se volt elég, megint megszólalt: - Édes-kedves kis malackám, eressz be már egészen, majd meglásd, egy ujjal se nyúlok hozzád. Erre a kis malac egy zsákot szépen odatett a nyíláshoz, hogy amint a farkas jön háttal befelé, egyenesen abba menjen be. Azzal beeresztette. A farkas csakugyan a zsákba farolt be. A kis malac se volt rest, hirtelen bekötötte a zsák száját, lekapta a tűzről a nagy fazék forró vizet, leforrázta vele a farkast, azután hirtelen felmászott egy nagy fára. A farkas egy darabig ordított, mert a forró víz úgy levitte a szőrét, hogy egy szál se maradt rajta. Azután addig hányta-vetette magát, míg utoljára kiódzott a zsák szája. Kibújt belőle, szaladt egyenesen segítséget hozni. Vissza is jött nemsokára vagy tizedmagával. Elkezdték keresni a kis malacot. Addig-addig keresték, míg valamelyik csakugyan meglátta a fa tetején. Odamentek a fa alá, elkezdtek tanakodni, hogy mitévők legyenek, mi módon fogják meg a kis malacot. Mert egyik se tudott a fára felmászni. Nagy sokára aztán arra határozták, hogy egymás hátára állanak mindnyájan; mint a lédeci birákok, úgy aztán a legfelső majd csak eléri. El is kezdtek egymás hátára felmászni. A kopasz maradt legalól, mert félt feljebb menni. Így hát a többi mind az ő hátán volt. Már olyan magasan voltak, hogy csak egyetlenegy hibázott. Az az egy is elkezdett már mászni. Akkor a kis malac hirtelen elkiáltotta magát: - Forró vizet a kopasznak! A kopasz megijedt, kiugrott a többi alól; a sok farkas mind lepotyogott; kinek lába, kinek nyaka tört ki, a kopasz meg úgy elszaladt, hogy sose látták többet. A kis malac szépen leszállott a fáról, hazament, többet felé se mertek menni a háza tájékának a farkasok.
Forrás: Arany László Magyar népmesék - Móra Ferenc
Országos Széchenyi Könyvtár Magyar Elektronikus Könyvtár
https://share.google/X5bAW8EFc8UdZsMYf

Élt egyszer egy szegény ember, s annak annyi volt a gyermeke, mint a hangyaboly. A gyermekek sokszor harmadnapig sem kaptak egy falat kenyeret, olyan nagy szükség volt a háznál. A szegény ember azért elindult, hogy valami kevés ennivalót keressen a gyermekei számára. Amint megy egy erdős helyen, eleibe áll az ördög ember képében, s azt kérdi tőle: - Hova mész, te szegény ember? - Én megyek, hogy egy kis élelmet szerezzek a gyermekeimnek, ha valamihez nem fogok, mind meghalnak étlen - feleli a szegény ember. Arra azt mondja az ördög: - Azért egy tapodtat se menj tovább, majd én adok neked egy olyan portékát, amit ha okosan használsz, gazdag leszel, s nem lesz soha szükség a házadnál. Nesze ez a kicsi dió, ennek az a tulajdonsága, hogy akármit parancsolsz neki, mindjárt meglesz egyszeribe. - De hát én azért neked mit adjak? - azt kérdi a szegény ember. - Én nem kérek sokat - feleli az ördög -, csak azt add nekem, amit te nem tudsz a házadnál. A szegény ember gondolkodik, hogy mi volna az, amit ő nem tud. De semmi eszébe nem jutott, s minthogy erősen meg volt szorulva, odaígérte. Akkor az ördög átadta a diót a szegény embernek, s elváltak egymástól. Hazaérkezik a szegény ember a dióval, s kérdi a felesége: - Hát hoztál-e valami ennivalót? Mert szinte halunk éhen, úgy oda vagyunk! - Én, hallod-e, semmi ételfélét nem hoztam - azt mondja a szegény ember -, hanem hoztam egy ritka diót. Ezt pedig adta nekem egy ember, s az azt mondotta, hogy ennek a diónak akármit parancsoljak, minden éppen úgy lesz. - S ezt miért adta neked, mert tudom, hogy ingyen csak nem adta - kérdi a felesége. Azt mondja rá a szegény ember: - Nekem egyebet nem mondott, csak annyit, hogy amit én a házamnál nem tudok, azt adjam neki a dióért. Én gondolkodtam, de semmit se tudtam olyat, oda is ígértem. Arra fellobban a felesége, s azt mondja: - No, te pogány, mit tettél, látod-e, én most várok gyermeket, s te azt nem tudtad eddig, s eladtad előre a gyermekünket. - Már, feleség arról én nem tehetek, ennek most már úgy kell lenni - azt mondja az ember, s parancsol a diónak: - No, te kicsi dió, az én házam népének velem együtt étel, ital, ruházat s minden bőven legyen! S arra meglett minden, amit az ember mondott, s a háznép olyan jóllakott a legfinomabb ételekkel, ahogy többször sohasem. A gazda mármost még nagyobbra akart terjeszkedni, s parancsolta a diónak, hogy neki a kicsi háza helyett legyen egy szép kőháza, körülötte szép kertek, a mezőn, közel a faluhoz, az ő számára szép kaszálók s szántóföldek, azonkívül mindenféle marhák, majorságok. Meg is lett minden, éppen az ő kívánsága szerint. Gazdag ember lett a szegény emberből, s közben a feleségének is megszületett a gyermeke. Mikor a legderekasabban folytatnák a gazdaságot, egyszer egy estefelé hozzá megy két öreg ember, s szállást kérnek tőle éjszakára. Õ adott is szállást örömmel s jó vacsorát. Este, ahogy vacsorálnak, azt mondja a két öreg a beszéd között a gazdának: - Tudjuk mi, hogy az ördög eljön az éjjel, hogy ha lehet, elvigye a te legkisebb gyermekedet, akit te nem tudva, szorultságból odaígértél neki. Mi azért jöttünk, hogy az ártatlant megmentsük, hogy ne essék az ördög kezébe. Fogadd meg a mi szónkat: mikor lefekszünk, tegyél az asztalra az ablak mellé egy egész kenyeret, hadd legyen az ott az éjjel. A gazda az asztalra teszi a kenyeret, s azzal lefeküsznek, s elalusznak mind, ahányan voltak. Mikor legmélyebben aludnának, egyszer tova éjfél felé kinn az ablak alatt megszólal az ördög, s azt mondja: - Hallod-e, házigazda, tudod, mit ígértél nekem, mikor az erdőben találkoztunk? Add ki most, én azért jöttem. E szavakat a háziak közül senki sem hallotta, mivel mind aludtak, de a kenyér megszólalt az asztalon, s azt mondta: - Csak ülj veszteg odakint, várakozzál egy keveset, tűrj te is, mert én is eleget tűrtem s várakoztam. Engem még az elmúlt esztendőben ősszel elvetettek a földbe, egész télen ott ültem s várakoztam, várakozzál te is. Mikor kitavaszult az idő, akkor nőni kezdtem lassanként, s vártam, hogy nagyra nőjek, várj te is. Mikor az aratás eljött, valami horgas vassal nekem estek, levagdaltak, csomóba kötöttek, de tűrnöm kellett, tűrj te is. Azután szekérre raktak, egy rúddal lenyomtattak, a faluba vittek, s várakoztam, várakozzál te is. Ott asztagba raktak, rám tapodtak, hogy ropogtam bele, s tűrnöm kellett, tűrj te is. Onnan behánytak a csűrbe, valami összebogozott két darab fával agyba-főbe s két oldalba is jól megvertek, de tűrnöm kellett, tűrj te is. Onnan zsákba gyúrtak, malomba vittek, két keringő kő közé öntöttek, hogy egészen összeromlottam. De el kellett tűrnöm, tűrj te is. Onnan hazavittek, tekenőbe tettek, rám töltöttek valami sós vizet, s az öklükkel két óra hosszat dömöcköltek, gyúrtak, kínoztak engem. S akkor, ami legnagyobb kín a világon, egy behevített égő tüzes kemencébe behánytak egy nagy falapáttal, de tűrnöm kellett, tűrj te is. Ott jól megsütöttek, még meg is égettek, onnét kitettek, ide behoztak, egy nagy vaskéssel darabokra hasogattak. No, látod már, hogy én mennyit tűrtem, szenvedtem s várakoztam, tűrj s szenvedj, s várakozzál te is. Az ördög erősen bízott, hogy mihelyt a beszédnek vége lesz, övé lesz a gyermek, de abban bizony megcsalatkozott, mert éppen a beszéd végével megszólalt a kakas, s azontúl nem lehet neki hatalma az emberek között. Azért hát elfutott a maga országába. Így maradott meg a gazdának a kicsiny gyermeke. Jókor reggel a gazda jó reggelit adott a két öreg embernek, s megköszönte a feleségével együtt, hogy a fiacskájukat megmentették az ördög kezétől. A két öreg avval továbbutazott, s a szegény ember meg a felesége ma is gazdagon él, hacsak a kicsi diót el nem vesztették azóta.

Forrás: Kriza János Az álomlátó fiú - székely népmesék - Móra Ferenc Könyvkiadó Budapest - 1961 In: Országos Széchényi Könyvtár, Magyar Elektronikus Könyvtár
https://share.google/7OTMds7ikMDE5CS9x

Egyszer volt, hol nem volt, a nagy hegyek tövében volt egy szomorú falu. Azért volt szomorú az egész falu, mert nem volt ivóvizük. Ha valaki szomjas volt, olyan messzire kellett menni, hogy bizony el is fáradt, meg is éhezett, mire vízhez jutott. Mentek ezek a szegény emberek fűhöz-fához, vicispánhoz, hogy segítsen rajtuk, de mindhiába. Ha sok eső volt, akkor teleszedtek minden csöbröt-vödröt, mikor elfogyott ez is, akkor csak a harmat meg a könnycsepp volt a faluban a víz. A falu bírója meg a kántor fúrtonfúrt keresték a vizet, hiába fúrtak ki minden követ, a víz nem jött, nem szökött fel sehol.

Hát már nagyon el volt keseredve a falu népe, mikor odavetődött egy dudás. Igen vígan jött a faluba, legelőbb is a falu közepén állott meg, aztán elkezdte dudájával a fiatalságot biztatni. Akik nem voltak nagyon eltikkadva, azok odamentek hozzá, hallgatták, hogyan fújja, egypáran a táncot is elkezdték már, a dudás meg mindig jobban, gyorsabban fújta a dudát. Hát bizony nem volt valami könnyű munka, bele is fáradt nagyon. Hogy kicsit felfrissüljön, kért egy ital vizet.

Felhördült erre a bíró:

— Ej te, mihaszna ember, egy ital vizet kérsz ezért a haszontalanságért! Hát nem tudod, hogy egy ital víz kincset ér minálunk?

— Bizony nem tudtam én, mert nálunk a vízben mosnak az asszonyok meg fürdik a jószág benne, ráadásul a malmot is hajtja.

A dudás ugyanis a nagysárrétről, a vizek országából jött. Nagyon szenvedett, hogy nem kapott vizet. De gondolt egyet, hogy neki a keresztapja azt mondta egyszer, ha megszorul valamikor, tekerje meg a duda nyakát. A keresztapja maga az ördög volt, hát könnyű volt neki ilyet mondani! Nahát eddig nem próbálta ki a dudás a dolgot, de most erősen rá volt fanyalodva.

Azt mondja a bírónak:

— Na mindjárt hozok én vizet nektek annyit, hogy ellepi még az utcát is!

— Jól van, ha ez igaz, mi holtig szolgálni fogunk téged.

Hát a dudás félrefordul, azt mondja a dudának, aminek jól megcsavarta a nyakát:

— Keresztapám, keresztapám, ha megígérte, tegye meg! Szomjan veszek, ha vizet nem ereszt ide!

Hát, ha láttátok volna, mi lett ott egyszerre: csak úgy bugyogott a víz az utakból meg mindenféle kis hasadékból! Már ellepte a küszöböket, de a nép még mindig csak ivott, csak ivott. Hát nem csoda, mert soha nem voltak ilyen bőségében a víznek.

A dudás egyszer azon veszi észre magát, hogy egy szép párnás székbe teszik, és viszik a legszebb házba. Ott aztán megmondták neki: egyen-igyon, vígan legyen, csak néha tekerjen egyet a duda nyakán, hogy mindig legyen víz. Igen nagy becsben állott ezután a falu előtt, úgy tisztelték ott, mint máshol a plébános urat.

No ez a mese rövid volt, de holnap majd hosszabbat mesélek.

Forrás: https://www.3szek.ro/load/cikk/16771/a-dudas-aki-vizet-fakasztott-felvideki-nepmese

Meghal egyszer mind a két öreg egyszerre, s ottmarad Józsi egyedül. Beáll a kemence megé, s onnat ki nem jő, amíg apját, anyját el nem temetik. Ott ül még vagy három nap a temetés után is, amíg amúgy istenigazában meg nem éhezett. Akkor eszébe jutott, hogy őt az apja, amíg élt, halászásból tartotta. Ő is fogja a hálót, s elmegy halászni a gát alá. Úgy meghalászott, hogy a tenyeréről a bőr mind lement, mégsem fogott egy árva halat sem. Azt mondja utoljára:

- Én még egyszer beleteszem a hálót, de ha most sem lesz benne hal, tudom isten, világgá megyek.

Beleereszti a vízbe a hálót Halász Józsi, egy kis idő múlva kihúzza, hát egy szép kis aranyhal volt benne. Elgondolja magában, hogy odaadja a földesúrnak, bár egy nap robotot elenged érte.

Hazaviszi a halat, kiteszi egy tányérba, hát a hal kiugrik a tányérból, s olyan szép kisasszony penderedik belőle, hogy a napra lehetett nézni, de rá nem. Azt mondja a kisasszony:

- No, te Halász Józsi, én a tied, te az enyém, ásó-kapa s a nagyharang válasszon el egymástól.

Nem kellett Józsinak kétszer mondani, egyből megesküdtek, s éltek, mint Tuba s Tubáné.

Azt kérdi egyszer az asszony:

- Te Józsi, valahol valami kicsi földetek nem volt-e?

Azt feleli az ura reá:

- De nekünk volt, csak az apám szegény ember volt, s rendre mind eladogatta. Hanem látod ott tova azt a magas hegyet? Az nem kellett senkinek, az nem adódott el.

Azt mondja a felesége:

- Sétáljunk ki, nézzük meg.

Kimennek, megkerülik az egész földet szélére-hosszára, barázdáról barázdára. Mikor megkerülték, azt mondja az asszony.

- Üljünk le, szívem, erre a barázdára, pihenjünk egyet.

Leülnek oda, s Józsi leteszi a fejét a felesége ölébe. Azt várta csak az asszony, hogy elaludjék, kihúzza magát a feje alól, szépen ruhát tesz alája. Odább lép vagy kettőt, azután előveszi a nagy hétrét ostorát, kinyújtja, s olyat csattant vele, hogy hetedhét országon keresztül hallat­szott. Amennyi sárkány a világon volt, mind előjött:

- Mit parancsol, felséges asszonyunk?

- Én azt parancsolom, hogy erre a helyre olyan kastélyt építsetek, hogy olyan a világon több ne legyen. Ami szükséges, minden meglegyen benne: nyolc ökörnek istálló, abban nyolc ökör, két legény mellette, a túlsó istállóban nyolc ló legyen, két kocsis mellette. Hat asztag a csűrkertben, tizenkét cséplőember a csűrben.

Még jóformán ki sem mondta a száján, meglett minden egyből. Olyan gazdaságban ébredt meg Halász Józsi, hogy nem győzte a szeméből kidörzsölni az álmot.

Nem akarta elhinni, hogy ébren van, s nem álmodja ezt a sok minden gyönyörűséget.

- Ébren vagy, édes uram, ébren, kelj fel szaporán, s láss a dolog után.

Bezzeg azután Józsi nem mondta soha, hogy nincs mit enni, nincs mit tenni. Olyan gazda lett belőle, hogy csodájára jártak hét pusztahatárban.

Azt mondja egyszer a feleségének:

- Te asszony, én elmegyek földesuramhoz, s meghívom mihozzánk vasárnapra ebédre.

- Ne menj el, Józsi, mert kifogysz a gazdaságból, de még énbelőlem is.

De így, de úgy, ő meghívja. Befogat hat lovat hintó elejébe, felül, elhajtat a földesúr kapuja elé. Leszáll a hintóból, bemegy a kapun. Az udvaron ott faragott három ács. Köszön nekik illendőképpen, az ácsok fogadják, s mikor elhalad mellettük, könyökön lökik egymást:

- Odanézz, te, hogy kivakaródzott az a boldogtalan Józsi!

De Józsi úgy tett, mintha nem hallotta volna ezt a beszédet. Kihúzta magát, s bekopogott a földesurához:

- Jónapot, nagyságos úrfi!

- Neked is jónapot, Halász Józsi! Mi jóban jársz?

- Holnap vasárnap van, s meghívnám a nagyságos úrfit mihozzánk ebédre, jó szívvel látnám.

- El is megyek, Józsi. Úgysem láttam még a gazdaságodat, pedig már elhozták a hírét az emberek.

Na, jól van, befogat másnap a nagyságos úrfi is négy lovat, s elhajtat Józsihoz. Megállnak a palota előtt, Józsi kifut, lesegíti a nagyságos úrfit, kartőn fogja, s bevezeti a házba. Asztal mellé ülnek, esznek, isznak kedvükre.

Kérdi egyszer az uraság:

- Hát a feleséged hol van, Józsi? Szeretném meglátni.

- Szemérmetes asszony a feleségem, nem szeret férfiak között ülni.

Hát csak esznek, isznak tovább, jól mulatnak. Volt bor, étel, ital elegendő, csak az asszony nem került elő.

"Majd meglátom máskor" - gondolta magában a nagyságos úrfi, azzal megköszönte a szíves vendéglátást, előparancsolta a hintót, felült rá s elhajtatott. Ahogy visszapillant, meglátja az ablakban a Józsi feleségét. Vagy a sok jóféle étel, ital, vagy a szép asszony látása úgy meg­ártott a nagyságos úrfinak, hogy mikor hazaért, úgy kellett leszedni a hintóból, hetvenhétszer kirázta a hideg.

- Vess ágyat, inas, mert vége az életemnek!

Ágyat vet az inas, lefekteti a nagyságos úrfit.

Reggel a három faragóember mind várja a nagyságos úrfit, de csak nem jön elő. Azt mondja az egyik ember:

- Elmegyek be, megnézem, miért nem jön ki, máskor már virradatkor kinn volt.

Bemegy az ács, köszön, de a nagyságos úrfi nem is fogadja.

- Tán beteg a nagyságos úrfi?

- Én az, s meg is halok, ha az enyém nem lesz Halász Józsi háza s felesége.

Kimegy az ács, s mondja a társainak, hogy mi a baj. Tanakodni kezdenek együtt, hogy hogy segíthetnének rajta. Egyik azt találja ki, hogy azt a nagy kőoszlopot, ami a nagyságos úrfi ablaka alatt van, Józsi hányassa el, a helyét ültesse be szőlőfával, a szőlő érjék is meg éjszaka, abból egy kupát a nagyságos úrnak tegyen be reggelre, mert ha nem, a nagyságos úré lesz a palotája is s a felesége is.

Mikor ezt a nagyságos úrfi meghallja, nyomban meggyógyul, s elküldi a kocsist Halász Józsi után.

Jónapot köszön a kocsis, Józsi fogadja, kérdi, mi újság.

- Ide küldött a nagyságos úrfi, azon nyomban jöjjön fel a palotára!

Befogatja megint Józsi a hat lovat, felül a hintóba, elhajtat a nagyságos úrhoz. Leszáll, bemegy, köszön, s azt kérdi:

- Miért hívatott, földesuram?

- Én azért - azt mondja az úrfi -, hogy látod azt a kőoszlopot az ablak alatt?

- Látom, nagyságos úr.

- Azt az éjjel hányd el, annak a helyét ültesd be szőlőfával, a szőlő reggelre érjék is meg, annak a levéből tégy egy kupát az asztalomra, mert ha nem, kifogysz a házadból s a feleségedből.

Megbúsul Józsi, el se búcsúzott, még a kapun belül volt, onnan szökött a hintóba bánatában.

- Téríts, kocsis, hazafelé, hadd menjünk el még egyszer haza.

Hazaérkeznek, leszáll Józsi a hintóból. Kérdi a felesége:

- Miért hívatott, szívem?

- Engem azért, hogy a kőoszlopot az ablaka elől hányjam el, a helyét ültessem be szőlőfával, a szőlő reggelre érjék is meg, s annak a levéből egy kupát tegyek az asztalára, mert ha nem, kifogyok minden gazdaságomból, de még tebelőled is.

- Kisebb gondod is nagyobb legyen annál. Egyél, ígyál, s feküdjél le.

Estére kerekednek. Kimegy a Józsi felesége hátra a csűrkertbe, kiereszti a nagy ostort, olyant csattant egyet, hogy hetedhét országon keresztül hallott. Elé jön, amennyi sárkány van, mind:

- Mit parancsol, felséges asszonyunk?

Azt mondja az asszony:

- Látjátok tova azt az udvart, a nagyságos úrét?

- Igenis, látjuk.

- Menjetek el oda. Van egy kőoszlop az ablak alatt, azt hányjátok el, annak a helyét ültessétek be szőlőfával, annak a Ievéből holnap reggelre egy kupával az úrfi asztalán legyen.

Mikor hajnalodik, a bor készen van, viszik Józsihoz. Józsi fogja magát, nem fogat be, csak úgy gyalogszerrel lefut az udvarba. Mikor virradt, odaérkezett. Sehol se lát senkit, az ablakot kinyitja, beteszi az üveget az asztalra, s avval hazamegy.

Mikor szépen virradt, egyszer a nagyságos úrfi megfordul az ágyában, hát az ablakon úgy süt be a nap, hogy hétágra. Mindjárt visszaesik az ágyba, még hétszerte betegebb lett.

Várják az ácsok odakinn, de csak nem jön. Azt mondja a nagyobbik a középsőnek:

- Eredj, menj el, nézd meg, mi az oka, hogy nem akar kijönni. Én átallom, tegnap is én voltam.

Azt mondja a középső:

- Jól van, bemegyek én, s egyből megtudom.

Bemegy, s jónapot köszön a nagyságos úrfinak. Hát a nagyságos úrfi még rosszabbul van. Azt mondja az ácsnak:

- Még hétszerte betegebb vagyok. Ezt is megtette az a kutya Józsi! Soha a háza, felesége az enyém nem lesz!

- Hagyja el, nagyságos úr, majd kitalálunk hárman valamit.

Kimegy az ács a másik kettőhöz. Faragni kezdenek, tanakodni kezdenek. Azt mondja a nagyobbik:

- Te vagy a középső, én egyre tanítottam, te is tanítsd másra.

Azt mondja a középső:

- Én azt gondoltam, hogy a kapu elé csináltasson Józsi egy ezüsthidat, a hídnak a két végét különbnél különb fákkal ültesse be az éjszaka, azokon különbnél különb madarak csiri­kol­janak hajnalra. Ezt már nem teszi meg. Kifogy a gazdaságából s a feleségéből Józsi.

Mikor kimegy nagy sokára a nagyságos úrfi, nyomban elmondják neki, mit találtak fel. Erre a nagyságos úrfi a kocsist egybe előhívatja, lóra ülteti, s elküldi Józsihoz, hogy hívja be.

Odaérkezik a kocsis, jónapot köszön, Józsi fogadja. Kérdi, mi újság.

- Ide küldött a nagyságos úrfi, hogy jöjjön be.

- Mondd meg, hogy be fogok menni.

Józsi is kimegy, előkiáltja a kocsist:

- Hat lovat a hintó eleibe!

Odaállnak a palota eleibe. Józsi felül a hintóba, az inas elöl. Eljön be a nagyságos úrfihoz, megáll a kapuban, leszáll a hintóból, bemegy:

- Jónapot, földesuram, megjelentem a parancsolatra!

- Azért hívattalak, hogy a kapum eleibe ezüsthidat csinálj, a két végét különbnél különb fával ültesd be, annak az ágán különbnél különb madarak csirikoljanak hajnalra, mert ha nem, kifogysz a gazdaságból s az asszonyból.

Megbúsulja magát Józsi, el se búcsúzik. Mikor a kapuig érkezik, onnan a hintóba szökik, azt mondja a kocsisnak:

- Fordulj hazafelé!

Hazaérkeznek, megáll a palota ajtaja előtt, bemegy nagy szomorúan. Kérdi a felesége:

- Hát te, szívem, miért vagy olyan szomorú?

- Hogyne volnék, mikor azt mondta, hogy én neki csináljak ezüsthidat, különbnél különb fával ültessem be a két végét, annak az ágán különbnél különb madarak legyenek, különbnél külön­ben csirikoljanak holnap reggelre, mert ha nem, kifogyok minden gazdaságomból s tebelőled is.

- Ne búsulj, szívem - azt mondja az asszony -, egyél, ígyál, s feküdjél le, nyugodjál.

Kimegy a felesége a nagy ostorral a csűrkertbe, kinyújtja a nagy ostort, olyat csattant egyet, hetedhét országon keresztül hallott. Amennyi sárkány, mind előjött.

- Mit parancsol, felséges asszonyom?

- Azt parancsolom, menjetek el oda, ahol voltatok a múltkor, ahhoz a nagyságos úrfihoz, csináljatok ezüsthidat neki, különbnél különb fával ültessétek be a két végét, különbnél különb madarak csirikoljanak minden ágán.

Mikor szépen hajnallott, a sárkányok mindennel készen lettek. De a madarak úgy csirikoltak, hogy az egész falu felkelt. Egy fülemile nagy szájjal azt mondja az úrfinak:

- Amit az isten másnak ad, ne kívánd el, amit neked ad, érd be avval!

Meghallja az úrfi a fülemile beszédét, felül nagy ijedten, hát az ezüsthídnak a világa úgy megüti, hogy egy cseppet sem lát: Még hétszerte betegebb lesz.

Reggel mennek az ácsok az úrfihoz munkára, de a kapun nem tudtak bemenni, úgy elvette a szemük világát a nagy fényesség. Más kapun kerülnek be, faragni kezdenek. Azt mondja a középső a legkisebbnek:

- Menj be, nézd meg a nagyságos úrfit, mi az oka, hogy nem jön ki.

Bemegy a legkisebbik ács, jónapot köszön, kérdi:

- Talán rosszul van, nagyságos úrfi?

- Jaj - azt mondja -, még hétszerte betegebb vagyok.

Azt mondja a kisebbik faragó:

- Nagyságos úrfi, mit gondoltam én az éjjel? Én olyat, hogy azt Józsi, tudom, meg nem tudja tenni.

- Mit, te faragó?

- Én azt - azt mondja -, hogy hívja meg vasárnapra Halász Józsi Szent Pétert a nagyságos úrfihoz ebédre.

Megörvend az úrfi, no, ez igazán jó lesz, ezt biztosan nem tudja megtenni. Egyszeribe előkiáltja az inast:

- Menj el, te inas, hamarabb jársz, hívd el Józsit ide.

El is megy az inas, jónapot köszön. Józsi fogadja, kérdi, mi újság.

- Azért küldött a nagyságos úrfi, hogy jelenjen meg nála minél előbb.

- Mondd meg, el fogok menni.

Befogat Józsi, elmegy, be az udvarba az úrfihoz, jónapot köszön, a nagyságos úrfi fogadja.

- Megjelentem a parancsolatra.

- Nem parancsolok, csak mondok. Azt mondom, hogy Szent Pétert magát hívd meg ebédre vasárnapra hozzám, mert ha nem, kifogysz a fényes palotádból s a szépasszony feleségedből.

Megbúsul Józsi még hétszer inkább, mint annak előtte. El se búcsúzik, felszökik a hintóba, elhajtat haza. Otthon leszáll a hintóból, bemegy a palotába. Kérdi a felesége:

- Miért hívott, szívem?

Hát azért, hogy én Szent Pétert hívjam meg ebédre hozzá vasárnapra, mert ha nem, kifogyok minden gazdaságomból, de még tebelőled is.

Azt mondja az asszony a kocsisnak:

- Hozd el az esztendős csikót, a rongyosabbat, a pricsnyerget tedd a hátára, az ezüstkantárt a fejébe. - Mondja az urának:

- Ülj fel a hátára.

Felül Józsi, elbúcsúzik. Abból a helyből megszöki magát az esztendős csikó nagy rongyosan, repül egyenesen az égbe. Amíg felérkezett, a rongyosság mind lehullott róla. Megérkeznek az ég kapujához, koppantanak rajta. Szent Péter megnyitja.

Kérdi Józsitól:

- Mi jóban jársz, te szegény ember?

- Azért jöttem, hogy meghívjam kegyelmedet a földesuramhoz vasárnapra ebédre.

- Mondd meg, te szegény ember, el is megyek. Egy földet vessen be árpával ma, az árpa érjék is meg, annak a kenyeréből egyem én vasárnap ebédet. Egy meddő tehene borjazzon meg, annak a húsát rántsák ki melléje.

Elbúcsúzik Józsi, lerepül onnan a rongyos csikó. Utána kiált Szent Péter:

- Eredj csak bátran, mert talpra esel.

Hazaérkezik Józsi, elveti az árpát, s azt mondja a feleségének:

- No, én elmegyek a földesuramhoz, átadom a parancsolatot.

El is megy, bemegy a kapun, koppant az ajtón. Mikor lépne be, azt mondja a nagyságos úr:

- Ne is jöjj errébb!

- Nem is akarok. Amit reám bízott, megtettem, amit izentek, azt is megmondom. Szent Péter azt izeni, hogy egy földet vessen be árpával, az árpa érjék meg, annak a kenyeréből kíván ebédet enni. Egy meddő tehene borjazzon meg, annak a húsát rántsák ki melléje.

Megbúsul a nagyságos úrfi. Azt mondja Józsi:

- Csak búsulj, földesuram, engem is eleget búsítottál, búsulj most már te is!

Avval elbúcsúzik Józsi, elmegy haza. Amikor hazaérkezik, hát már sül is az árpakenyér, a tehén is megbornyúzott, a hús is rántódik. Látja, hogy Szent Péter már le is jött az égből, s lépeget az úton a nagyságos úrfi háza felé. Mikor a kapuhoz ér, azt kiáltja az úrfi:

- Menjetek, zárjátok be a kaput, ne jöhessen be!

Azt mondta Szent Péter:

- Jól van, nem is akartam én bemenni, úgyis vár már engem a délebéd ennél a szegény embernél.

Elmennek ketten ki a hegyre. Mikor mennének felfele az oldalon, azt mondja Szent Péter Halász Józsinak:

- Nézz vissza, Józsi, mit látsz?

Visszanéz Józsi, hát a nagyságos úrfi egész udvarát, minden gazdaságát ellepte a víz.

Kifut a Józsi felesége, behívja Szent Pétert szíves szóval. Bemegy Szent Péter, asztal mellé ül, jóllakik az egynapos árpa kenyerével s az egynapos borjú húsával. Azután megáldotta Halász Józsit és a feleségét, s visszament az égbe. Attól a naptól fogva a kenyér s a hús az asztalfiából el nem fogyott soha. Keressék fel kigyelmetek is Halász Józsit, s meglátják, hogy igazat beszéltem.
Forrás: 

Kriza, János. (2002). Az álomlátó fiú [e-könyv]. Országos Széchényi Könyvtár, Magyar Elektronikus Könyvtár

https://mek.oszk.hu/00200/00237/?utm_source=chatgpt.com
 

Volt egyszer egy szegény ember s ennek egy fia. Itt a szegény ember fia kimegyen az erdő szélbe szántani. Hogy kiért, a gubáját felakasztotta egy fára s aztán a szántáshoz fogott.

Csak szántogat, csak szántogat, mondván:

- Csále Csákó, hojsz Bimbó.

Egyszer azonban az erdő felé tekint, hát meglátja ott egy fán saját gubáját felakasztva.

- Hej, Tilinkó, mert igy hitták a szegény ember fiát, el tudnád-e lopni azt a fekete fürtös gubát?! beszélt magához a mi Tilinkónk, akkor volnál ám csak derék gyerek!

S ezzel ott hagyta a szántást, a földre vetette magát s hason csúszva ellopta a tulajdon gubáját. Aztán nagy örömmel, utczu vesd el magad, hazafelé szaladt, pedig ép szemközt jött rá a király, ki azt kérdi tőle:

- Hová szaladsz olyan sebesen, mint az eszeveszett?

- Hahó, ne is kérdezze fölséged, nézze, milyen szép fekete fürtös gubát loptam.

- No gazember, ha te neked ez a mesterséged, hogy ha holnap egy üszőt, melyet 6 bakancsos itt meg itt, ezen meg ezen az úton vezet, el nem lopod, tüstént megajándékozlak egy fejjel, az pedig senkié sem lesz, mint tenmagadé; - ha pedig el tudod lopni, tizenkét kas-pénzt méretek ki a számodra!

No jól van, ez abba maradt. Itt eljön a másik nap, a hat katona a megnevezett helyen ott vezetgeti az üszőt. Hej, Tilinkónak sem kell egyéb, vett egy tyúkalja csibét anyostul együtt s a merre a katonáknak el kellett jőni, szépen eleresztgette.

Arra jön a hat katona, vezetik az üszőt, hát látják, hogy egy egész sereg csibe szaladgál keresztül-kasul az úton. Hej, a katonáknak sem kell több, a tinót fához kötötték s utána a csirkéknek. Az volt a legboldogabb, ki legtöbbet foghatott. Tilinkó pedig ezalatt szépen eloldozta az üsző kötelét s mikor a katonák visszaérkeztek, csak hült helyét találták az üszőnek; Tilinkó már akkor imhogy otthon nem volt. Itt másnap Tilinkó apja fölvezeti a király szine elé a hires tinót, a király pedig rögtön kimérette a 12 kas-pénzt, de a dolog csombókjául azt mondta a szegény embernek:

- No szegény ember, menj haza, mondd meg a fiadnak, hogy köszöntetem, hogy ha holnap egy zsákban a papot és az én kutyáimat el nem hozza, leüttetem a feje gombját, ha pedig ő azt megcselekszi, 24 kas-pénz lészen az ő jutalma.

Itt az egyszeri szegény ember nagy szomoruan bandukol haza felé, mint a kinek az orra vére folyik, hogy már az ő fiának igy ütik le, ugy ütik le a feje gombját; de mindezekre a mi Tilinkónknak csak ez lett szava és mondása:

- Sohse búsuljon édes apám uram, búsuljon a ló, hisz elég nagy a feje s kisebb gondja is nagyobb legyen annál, csak menjen ki a Sajó partjára rákászni s mindaddig haza ne jőjjön, mig vagy 24 rákot nem fogott. Hogy minek lesz az, azt most ne kérdezze, ugyis majd megtudja, édes anyám pedig varrjon nekem csepű-vászonból egy gyapjuzsák formát, melynek a fele közepe táján legyen a feneke.

Ugy is lett. - Az apjuk kiment a Sajó partjára rákászni, az anyjuk pedig izibe összetákolt naggyábul egy irdatlan zsákot, melynek a közepén volt a feneke, a két vége pedig üres volt. Itt estve felé az apjuk is hazajött s hozott vagy 24 rákot. Tilinkó aztán éjnek idején kilopódzott a házból, besurrant a király udvarába. A szamár nagyságú kutyák már ekkor szabadon voltak eresztve; mindegyik nyakán ott volt a szeges őrv.

Tilinkó aztán egyenkint névről szólitgatta a kutyákat, a zsák száját kipeczkelte s mindegyiknek egy-egy darab lóhúst hajitott be a zsákba. A kutyák a lóhus után egyenként beszaladtak a nagy zsákba. Tilinkónak sem kell több, a zsák szájára hurkot vetett, aztán föltette egy kocsira s kihajtott a rezidencziából.

Már a kutyák meg voltak, de hol van még a pap?! Biz ő kigyelme ott fekszik a paplanos ágyon s javában aludt. A király pedig megüzente neki, hogy az nap és éjszaka ki ne menjen a házából, mert igy meg igy van a dolog.

Itt Tilinkó mit mit nem csinált, az ablakon keresztül bemászott a templomba. Mikor már benn volt, mindegyik rák hátára egy-egy viaszkgyertyát nyomott s aztán szanaszét eresztette a templomban, maga pedig odaült az orgona mellé s keserves hangon el kezdett rajta orgonálni.

A pap ép a templom tőszomszédságában lakott, ki, midőn meghallotta az orgona szót, nem tudta a dolgot mire vélni, kiugrott az ágyból, kitekint az ablakon, hát látja, hogy az egész templom meg van világositva. A papnak sem kell egyéb, izibe magára öltötte a reverendáját, a hóna alá csapta a szent könyvet, kezébe vette a templom kulcsát s megindult a templom felé.

Mikor odaért, kinyitotta az ajtót, bemegyen rajta, hát látja, hogy a falakon milyen fura angyalok járkálnak. A pap azt gondolta, hogy itt az itélet napja, megnyiltak a menny kapui.

Tilinkó pedig csak elkiáltja magát az orgona mellett ilyeténképen:

- Ki akar a mennyországba jőni; ki akar a mennyországba jőni?!

- Én akarok, felelt a pap.

- Ugy hát bujj bele a zsákomba.

A szegény pap belebújt a Tilinkó zsákjába, ki aztán hurkot vetett rajta s húzta a papot a földön, mint kutya d...t, ki aztán gondolhatta magában, hogy mily göröncsös ennek a mennyországnak az utja.

Itt lelkem teremtette, reggelre kelve, a szegény ember csak beállit a királyhoz, beczipeli a nagy zsákot, melynek az egyik végéből kieresztette a papot, a másik végéből pedig a hat szamár nagyságú kutyát. A király rögtön kimérette Tilinkó számára a 24 kas-pénzt.

- No szegény ember, szólt a király, menj haza szép csendesen, mondd meg a fiadnak, hogy köszöntetem szépen s hogyha ma éjszaka a feleségem ujjáról el nem lopja a legkedvesebb jegygyűrüjét, akkor minden irgalom és kegyelem nélkül karóba huzatom; ha pedig ő azt el tudja csenni, fele-királyság lesz a jutalma.

Itt a szegény ember nagy szomoruan bandukolt haza felé, hogy már az ő fiát igy húzzák, ugy húzzák a karóba; de a fia mindezekre csak ezt válaszolta, szót szólván:

- Sohse búsuljon apám-uram olyan nagyon, búsuljon a ló, hisz elég nagy a feje! csak lássanak izibe a dolog után, rakják meg a tüzet, kigyelmed apám-uram fát hasogasson, kigyelmed pedig anyám-asszony tüzet gyujtson, vizet tegyen oda, lencsét főzzön, még pedig mindaddig, mig egészen péppé nem válik A többi aztán az én dolgom.

Az apjuk izibe hozzálátott a fa apritáshoz, az anyjuk pedig aztán a tűzrakáshoz s csakhamar megfőzte a lencsét s átadta a fiának, ki az ő ördöngös szürét a nyakába galyabitotta, mondván: "köd előttem, köd utánam, hogy senkise lásson" - belopódzkodott a király hálószobájába, s az ágy alá elbújt.

Itt lefekszik a király meg a felesége s mindketten el is aludtak szép csendesen. Ekkor Tilinkó kibújt az ágy alól s a király ülepébe odaöntötte a főtt lencsét. S ezzel mint a kinek legjobb rendén van a szénája, visszabújt az ágy alá.

Itt a király megfordul fektében, beledől a főt lencsébe, erre fölébred s tapogatódzni kezd. Tyű, kutya teremtette, rosz fát tett ő felsége a tűzre! Nem szólt semmit, hanem szép csendesen fölkelt az ágyból, kisompolygott a szobából, a kúthoz bandukolt, majd vizet húzott a vályúba s mosni kezdte a gatyáját, - Tilinkó pedig ezalatt odafeküdt a királyné mellé, felköltötte s azt sugja neki:

- Hallod-e, szivem szép szerelme, tapogasd csak meg az ujjadat, vajjon meg van-e még a jegygyűrüd?

- Megvan, súgta vissza a királyné.

- No, ha megvan, ugy add ide, mert ördöngös ember ám az a Tilinkó, sok áll hatalmában s ugy lehúzza az ujjadról, hogy észre sem veszed.

A királyné szépen lehúzta az ujjáról legkedvesebb jegygyűrüjét s odadta a férjének, vagyis a mi Tilinkónknak.

Tilinkó aztán az ujjára húzta a királyné jegygyűrüjét, felkelt az ágyból, kiment a szobából.

- Hová mégysz, szivem szép szerelme? kérdé a királyné.

- Kimegyek, szivem szive, az udvarra, körülnézem a háztájat, hogy vajjon az az átkozott Tilinkó nem ólálkodik-e itt valahol?

- Jól van, szivem szép szerelme, csakhogy aztán soká ne légy!

S ezzel a királyné a másik oldalára feküdt s elaludt, Tilinkó pedig szépen odább állott s azt sem mondta: befellegzett.

Másnap reggel a szegény ember magához vette a jegygyűrüt s beállit a királyhoz, ki még most is restelte a dolgot s szörnyűképen haragudott.

- Adjon Isten jó napot felségednek!

De a király bezzeg nem mondta rá a fogadj Istent, hanem azt az öreg embert megfogatta, vasra verette s a legmélyebb tömlöcz fenekére vettette, - Tilinkót pedig bőrzsákba köttette s két hajdunak kiadta a parancsolatot, hogy ezt a bőrzsákot rögtön vessék a Sajóba.

A hajduk sem voltak restek, a bőrzsákot saroglyára tették s vitték a Sajó felé; - útközben azonban egy korcsma mellett mentek el, hol mindig megállottak egy pohár borra. Most is azonképen cselekedtek; ő kigyelmök szépen beballagtak a korcsmába, Tilinkót pedig a bőrzsákban ott hagyták a korcsma-ajtó előtt.

Most Tilinkó, hogy magára maradt, a praktikához fogott ilyeténképen: utcza-hosszat, torka szakadtából elkezdett kiabálni:

- Jaj, nem akarok lenni Budán biró; jaj, nem akarok lenni Budán biró!

Egy gulyás ép arra terelte a nyáját, meghallja, hogy mit kiabál ott egy ember, odamegyen hozzá, kioldozza a zsák száját s azt kérdi Tilinkótól:

- Hát atyafi, mért nem akarsz Budán biró lenni?

- Csak azért atyámfia, mert se irni, se olvasni nem tudok.

- Ha csak az a baj, azon könnyen segithetünk, hisz én irástudó számadó vagyok.

- No, csak izibe bújj bele ebbe a zsákba, majd én bekötöm a száját s aztán én tőlem lehetsz biró Budán.

Itt a számadó-gulyás belebújt a bőrzsákba, Tilinkó pedig bekötvén a zsák száját, szépen odább terelte a gulyát.

A két hajdu aztán kijött a korcsmából, fölvették a saroglyát s mikor a Sajóhoz értek, az egyik megfogta a zsák alsó végét, a másik pedig a felsőt s szépen belóditották a vizbe.

Itt lelkem teremtette, mi történik a dologból, mi nem, Tilinkóra ép szemközt jön a király, ki azt kérdi tőle:

- Hát te ördöngös Tilinkó, hol veszed itt magad s honnan hajtod azt a gulyát?

- A Sajó fenekéről.

- Van-e még ott több is?

- De van ám, csak ki kellene hajtani.

- Nem mutatnád meg, hogy melyik felén vetettek be a Sajóba?

- Dehogy nem, dehogy nem; hanem farka van a dolognak, mert nem elég ám csak hibele-hóbele Balázs, lovat ad Isten-módjára beleugorni a vizbe, mert sohse menne le az ember a fenekére, pedig ott legelésznek ám a szebbnél szebb gulyák, hanem kolonczul ötven fontos követ kell az ember nyakába kötni.

A király erre is ráállott, csakhogy oly szép gulyája lehessen, mint Tilinkóé, ez pedig, mikor már a nyakába volt kötve az ötven fontos koloncz, a legmélyebb vizet jelelte ki, hogy ott ugorjék be.

Be is ugrott a király, de biz az sohse látta többé Isten verőfényes napját, hanem hal-étek lett belőle.

Most már az volt a kérdés, hogy kit válaszszanak királynak? kit egyebet, mint Tilinkót?! hisz a fele királyság úgyis az övé volt, felét pedig elnyerte azáltal, hogy a vizben megboldogult király özvegyét elvette feleségül.

Aztán lakzit laktak. A lakodalomban én is ott voltam, de hogy legyen mit a fogunk alá rakni, ráraktam a szekérre 4 ökröt, befogtam 6 zsák szemen szedett tiszta buzát s elvittem a malomba. Hogy ideértem, felöntöttem a garatra a 4 ökröt s ekkor azt gondoltam, hogy kukoriczát őrlök, hát pedig babot. De hogy madár hús is legyen a lakodalomban, mig a lisztem lejárt, kiszaladtam az erdőre seregélyfiakat szedni. Találtam is egy odút, beledugtam a kezemet, de az nem fért bele, beledugtam aztán a fejemet, az belefért, de benn is rekedt. Most mi tevő legyek, kaptam a lelkét, ott hagytam a fejemet, haza szaladtam baltáért, hogy majd kivágom az odút! Elhoztam a baltát, kivágtam az odút, kivettem a fejemet s a helyére tettem. Ha nem hiszik kigyelmetek, hát kételkedjenek. Aztán elszedtem a fiók seregélyeket, madzagra kötöttem s a kebelembe raktam; de uramfia, a seregély fiak elszálltak velem, egyszer egy nagy folyóviz felett repülök, melynek a partján ép asszonyok mostak, kik, midőn megláttak engem, elkiáltották magukat: "Ó bé, de nagy madár!" Én meg ugy értettem: "Oldjam meg a gatyám." Megoldtam a gatyámat, a seregélyfiak elszálltak, én meg beleczuppantam a Dunába. Egy nagy ebadta bunkós bot volt a kezemben, melylyel a Dunában levő sok halat mind kihajtottam egy parton álló meztelen czigánygyermek ingébe. Ezalatt megőrlették a lisztemet, hazavittem s megmondtam a feleségemnek, hogy süssön ebből a király-lisztből fehér kenyeret, ő meg oly fekete csermolyás kenyeret sütött, hogy a kutya sem ette volna meg. Káromkodom s szidom a lelkét. Ép ekkor toppan be a szobába a vén Csoszogó, a ki dicsérni kezdi, hogy az én feleségem ilyen jó, olyan jó kenyér-sütő. Erre én dühbe jöttem s a kezemben levő forró kenyeret ugy vágtam a Csoszogó fejéhez, hogy most is kopasz tőle.

Forrás: 
Merényi László: Sajóvölgyi eredeti népmesék. Pest, Heckenast Gusztáv, 1862. 
Online elérés: Magyar Elektronikus Könyvtár.
https://mek.oszk.hu/07900/07953/07953.htm#18 (Letöltés dátuma: 2025. 11. 23.)